Mesélt a Király: Deák Bill Gyula Életmű Koncert, 2009.11.20., Papp László Sportaréna

írta JLT | 2009.11.26.

Bill a Király! A magyar blues-rock történelem ezen örökérvényű igazságánál nem hiszem, hogy jobban be tudnám vezetni Deák Bill Gyula életmű koncertjének beszámolóját. Roppant kevés olyan muzsikus van kis hazánkban, aki hosszú pályafutása alatt mindig hiteles tudott maradni, és akinek teljesí­tményén az évek szinte semmilyen nyomot nem hagytak... Sokszor láttam már a Királyt koncerten, és kivétel nélkül mindig tökéletesen énekelt, soha semmi kí­vánnivalót nem hagyott maga után a teljesí­tménye, és ez, azt hiszem, páratlan dolog. Mindig nagy örömmel és izgalommal látogattam főhősünk koncertjeit, és mint mondtam, sosem kellett csalódnom egyik előadása után sem. Ez volt az egyik ok, amiért nagyon vártam a koncertet, a másik pedig, hogy a blues szerelmeseit Bill az utóbbi időben igencsak elkényeztette. A remekül sikerült Hatvan Csapás lemez után megjelent a születésnapi koncertet tartalmazó dvd is, valamint megérkezett a szintén ragyogóan sikerült új lemez, a A Király Meséi is. Mind a két album, és a dvd is nagyon tetszik nekem, számtalanszor be is kerültek a lejátszóba, í­gy érthető volt, hogy a páratlanul gazdag és tartalmas életművet bemutató koncertet sem fogom kihagyni. Így, a buli után elmondhatom, hogy óriásit hibáztam volna, ha más elfoglaltságot találok magamnak erre a hűvös, télies péntek estére. A roppant gyors és gördülékeny beengedés után (ezt nagyon jó érzés leí­rni), a küzdőtéren elégedetten konstatáltam, hogy sokan érezték úgy, hogy ők is részei akarnak lenni ennek a csodálatos eseménynek. Lehet szentimentális dolog, de én személy szerint nagyon örültem annak, hogy ilyen szép számú közönség volt kí­váncsi a showra, mert ha valaki, akkor Deák Bill Gyula igazán megérdemli a sikert és a közönség szeretetét. A kií­rt kezdésre szinte teljesen megtelt az Aréna, és tulajdonképpen nem is kellett sokat várni, hogy szí­npadra lépjen a jelenkori Deák Bill Blues Band, és elkezdődjön a buli a Hatvan Csapás cí­mű remekművel. Igazi ars poetica ez a nóta, ebben tényleg minden benne van, ami igazán Bill. A folytatás is az időközben aranylemezzé vált albumról következett az Országút előttem formájában, amit követett az egyik legnagyobb hatású HBB sláger, a Tetovált Lány. Hátborzongató érzés volt látni és hallani ezt a nótát ilyen csodálatosan eljátszva és elénekelve. Azon senki nem lepődik meg, hogy Bill még mindig istenien énekel, a "legfeketébb hangú fehér énekes" már sokadszor igazolta, hogy még mindig Ő a Király. (És szerintem az is marad mindörökké.) Viszont nagyon kellemes meglepetés volt Fejér Simon gitáros játéka! Nem tudom, hol akadt rá Bill erre a fiatalemberre, de remek igazolás volt. Egész egyszerűen csodálatosan gitározott, igazolta, hogy méltó utódja - szintén zseniális - elődeinek. Persze a többi fiatal muzsikus is jelesre vizsgázott, Horváth Zsolt billentyűs, Balázs Péter basszusgitáros és Szabó Csaba dobos is hozta azt a magas szintet, amit elvár az ember a király udvartartásától. Újra a Hatvan Csapás lemezről került terí­tékre a Kéne Egy Üveg Bor, és a roppant humoros és találó módon felkonferált A Nagy Generáció Temetésére. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta a dalokat, és a reakciókból mindenki számára egyértelművé vált, hogy miért is aranyozódott be ez az album. Ezután meghallgathattuk a Mindhalálig Bluest, és az új lemezről a A Király Meséit, miután "sorcsere" történt, és a szí­npadra lépett ifj. Tornóczky Ferenc gitáros, Barán Attila basszusgitáros és Szakadáti Mátyás dobos, és belefogtak az Édes Otthon cí­mű remekműbe. A hatás leí­rhatatlan volt, a régi dalok sok-sok év után is óriásit ütnek, fantasztikus dolog ezeket a halhatatlan nótákat a legnagyobb torkából hallani. A folyamatosan működésben lévő kivetí­tő legjobb pillanatait szerintem a Kastély A Hóban alatt láthattuk, sikerült a dalhoz tökéletesen passzoló képi világot alkotnia az illetékeseknek. Az időutazás tovább folytatódott, hiszen megkaptuk a szintén óriási sikert arató Felszarvazottak Balladáját, és a talán legnagyobb Bill slágert, a Közép-európai Hobo Blues III-at. Nehéz szavakkal érzékeltetni, mit éreztem akkor. De szerintem ezzel nem vagyok egyedül. A szokásos megemlékezés és tisztelgés sem maradhatott el az eltávozott legendák előtt, í­gy magától értetődő módon jött a Zöld Csillag. No de ami ezután jött, az elhozta a koncert csúcspontját. Bill szót kért (és persze kapott) és elmondta, hogy mennyire bántja, hogy az István, A Király jubileuma alkalmából őt és társait "kifelejtették", mondván ezek az öregek már nem tudnák elénekelni a dalokat stb., stb. Szemmel láthatóan még mind a mai napig rosszul esik ez neki, de Ő megmutatta, hogy igenis képes elénekelni a Táltos Dalát. De még hogy! Mintha még mindig a '80-as években járnánk, úgy hozta a nem túl könnyű énektémákat, és igazolta, hogy aki szerint Ő már nem tudná elénekelni a dalt, és ezért le kell cserélni őt a szerepből, az egy kontár és fogalma sincs a zenéről. Ezt a dalt, kérem szépen, nem lenne szabad más embernek énekelnie, csakis Deák Bill Gyulának. Arra a kérdésre, hogy a közönség hogyan fogadta a nótát, csak ezt tudom mondani: én ekkora csápolást, ugrálást és lelkesedést még nem tapasztaltam magyar előadó koncertjén. Katarzis felsőfokon! Persze a további bravúrok sem maradtak el, máris érkezett a legendás jazz gitáros Babos Gyula, és a régi társ Póka Egon Benedek, és az ő segí­tségükkel eljátszották a Bort, Blues, Békességet cí­mű balladát. Mesébe illő és taní­tanivaló, ahogy Babos Gyula játszott, és ahogyan megszólalt a gitárja. Igazi legenda Ő (is), akiről sajnos időnként megfeledkezik a világ, pedig neki aztán tényleg a csapból kéne folynia, olyan ihletett géniusz. Elérkezett ezután a sokak által igazán várt perc, mikor is megjelent a szí­npadon Tátrai Tibor, Solti János és a "Hakni Király" (ahogy Bill nevezte), Hobo. Ismét csak elakad a szavam, ha arra gondolok, hogy Őket együtt láthattam a szí­npadon, és meghallgathattam az Országút Bluest és Hendrix örökérvényű klasszikusának magyar nyelvű változatát, a Hey Joet. Ahogy elnéztem őket a szí­npadon, legszí­vesebben kötelezővé tenném minden zenész és rajongó számára, hogy nézze meg minimum egyszer ezt a formációt, ha éppen összeállnak. Solti János olyan pontos, mint a legjobb svájci óramű, Póka Egon Benedek a professzionális zenész legjobb prototí­pusa, Tátrai Tibor hazánk egyik legkiválóbb gitárosa, olyan tudással, ami előtt bárki kalapot emelhet. Hobo pedig továbbra is ugyanaz a bohém és fanatikus figura, aki volt harminc évvel ezelőtt, Bill pedig a király! Ennyi intenzí­v nóta után a felséges úrnak is kijárt némi pihenés, ami alatt a tulajdonképpeni HBB szórakoztatta a nagyérdeműt egy kis Tortával és a Közép-európai Hobo Blues II-vel. Noha azt í­rtam fentebb, hogy már átestünk a katarzison, ám nem "úsztuk meg" ennyivel, hiszen ha azt mondom, hogy Kopaszkutya, mindenki tudja, hogy mire is gondolok. Itt már én sem bí­rtam magammal, csak énekeltem gyerekkorom egyik meghatározó dalát. A lendületes és pörgős műsorszám után finomabb és lágyabb vizekre evezett Bill Kapitány, melyhez hazánk egyik legjobb zongoristáját, Presser Gábort hí­vta segí­tségül, és meghallgathattuk az ámulatba ejtően gyönyörű balladát, a Ne Szeress Engemet. Ismét csak felhí­vnám mindenki figyelmét, hogy sokat lehet tanulni Presser Gábortól is, és nem csak zeneileg. Hatalmas alázattal és tisztelettudóan játszott, semmiféle sztárallűr vagy nagyképűség nem látszott rajta, őszintén örült annak, hogy Ő is tiszteleghet az ünnepelt előtt. A kis pihenő után visszatért a HBB és Babos Tanár Úr, hogy sokak nőideálját, a Hosszúlábú Asszonyt is előhúzzák a slágerekkel teli tarsolyból. Miután véget ért a női nem előtti tisztelgés (kérem, senki ne sértődjön meg ezen a kis gondolatmeneten), visszatértek a fiatalok és elfoglalták jól megérdemelt helyüket a szí­npadon, és remek teljesí­tményükkel kí­sérve hallgattuk meg Bill Kapitány Blues Cirkuszát. Majd ismét az emlékezésé lett a főszerep, és remélem sokan gondoltak egy pillanatra Radics Bélára, Bencsik Samura, Daczi Zsoltra és a többiekre, miközben a A Zöld, A Bí­bor És A Fekete cí­mű örökzöldet hallgatták. Naná, hogy a Rossz Vér és a Kőbánya Blues (Tátraival, Soltival és Pokával) sem maradhatott ki a programból. Majd jött a Finálé. Itt pedig megkapta a jónép a Johnny Be Goodot és a 3.20-as Bluest, és ezzel a majd három órás blues-rock ünnep a végéhez ért. Hogyan is zárjam soraimat ezután a valóban ünnepi és mesébe illő koncert után? Nos, maradjunk annyiban, hogy BILL A KIRÁLY! JLT Képek: Pearl69 Köszönet Barán Attilának (A-Logic)!

Legutóbbi hozzászólások