Sacred Steel: Carnage Victory

írta Kotta | 2009.11.21.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Massacre

Weblap: www.sacredsteel.de/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Gerrit P. Mutz - ének (Angel of Damnation, Tragedy Divine, Dawn of Winter) Jens Sonnenberg - gitár (korábban basszusgitáros) (Cavillator, Zadok) Jonas Khalil - gitár (Eternal Glory, Immortal Metalheads, Disbelief, Bathorlord) Kai Schindelar - basszusgitár (Lanfear) Mathias Straub - dob (Naevus, Voodooshock, Mystic Prophecy)
Dalcímek
1. Charge Into Overkill 03:46 2. Don't Break The Oath 03:48 3. Carnage Victory 05:56 4. Broken Rites 05:46 5. Crosses Stained With Blood 04:57 6. Ceremonial Magician Of The Left Hand Path 05:04 7. The Skeleton Key 05:34 8. Shadows Of Reprisal 01:33 9. Denial Of Judas (Heaven Betrayed) 05:24 10. Metal Underground 04:22 11. By Vengeance And Hatred We Ride 05:16
Értékelés

Kezeket fel, ki ismeri ezt a bandát? Micsoda? Csak ilyen kevesen! Jaj, hát ez súlyos hiba, sürgősen orvosolandó. A germán heavy metal csapat 1997-ben szabadí­totta először a világra eszelős heavy/power/thrash metalját, nem kisebb céllal, minthogy ők legyen a világ "legtrúbb" fémhordája. Ez az előző mondat, már mindent el is mond a brigádról, valamint annak, a muzsikáláshoz fűződő viszonyáról. Ők azonban az áhí­tott, dicső cí­met nem úgy szerették volna elérni, ahogy azt első hallásra gondolhatnánk. Nem egy sárkányölő Manowar kópiáról van itt szó, bizony a Sacred karrierje nem a Hammerfall/Rhapsody féle dallamos power metal szent ösvényén haladt. Tizenkét év elteltével is egy igazi underground legendáról beszélhetünk, melynek élvezete ma is csak a legigazabb rockerek kiváltsága. A muzsikára mindig is jellemző volt az old-school hangzás, valamint a kompromisszummentesség, a meg nem alkuvás. No meg a tehetség! Nem hiába tartanak már a hetedik albumnál. Kétségtelen, hogy nem alkottak korszakalkotó mesterműveket eddig a srácok, de minden dalcsokron voltak igazán remek, erős szerzemények. Elég csak a Tonight The Witches Ride-ra, a Sacred Bloody Steelre, vagy a Wargods Of Metalra gondolni, melyeket titokban még a legvéresebb szájú kritikusok is fülig érő vigyorral headbangelték végig otthon. Mert bizony, a firkászok, sajnos sosem bántak túl jóindulatúan ezzel a csapattal. Hozzáteszem, valahol érthető is ennek a miértje. A dalszövegek sokak számára megmosolyogtatóak (pár számcí­m: True Force Of Iron Glory, Carnage Rules The Fields Of Death, stb.), s az énekes Gerrit orgánuma is eléggé "érdekes" lehet az átlag zenehallgató számára. Noha az évtized közepén egyre több hörgés jellemezte a brigádot, hála égnek az előző, Hammer Of Destruction korongon már visszavettek az extrém vokalizálásból, és ennek eredménye egy igen fogós anyag lett, rajta a kolosszális Maniacs Of Speeddel, mely nóta megérdemelné, hogy örökérvényű klasszikus legyen a heavy metal rajongók körében. Az új lemez Carnage Victory cí­mmel jelent meg három év hallgatás után, és ha lehet ilyent mondani, ez a csapat eddigi legérettebb albuma. Egyrészt a hangzás is minden eddiginél jobb, másrészt úgy érzem, hogy most igazán igényes produktum született, melyen tényleg odafigyeltek arra, hogy ne egy speed klisékből összehányt maszlagot hallhassunk. Viszont ez sem volt elég ahhoz, hogy ne hagyjon némi kí­vánni valót maga mögött az album. Bizony, akadnak itt is laposabb tételek, ráadásul elkövették azt a rettenetes hibát, hogy visszavettek a sebességből. Nem a száguldás jellemzi a Carnage Victoryt, ami azért nagy szí­vfájdalmam, mert ez a csapat ebben a tempóban a legerősebb. Persze a középtempóban is sikerül emlékezetes dallamokkal kényeztetni a hallgatókat, ám a korong legnagyobb szépségeit azok a pillanatok jelentik, amikor a szikár U.S. power találkozik a Painkiller tí­pusú heavy metallal. Hogyha hasonlí­tgatnom kellene, leginkább az idei Cage koronggal tudnám rokoní­tani a Carnage Victroyt. Hangulatban, hozzáállásban, a mondanivaló tolmácsolásának stí­lusában szinte megegyezik a két csapat. Feszesség, agresszió, harapósság hiánya még csak véletlenül sem merülhet fel a lemezzel kapcsolatban. Az egyszeri zenehallgató úgy érezheti, mintha háborúba került volna, ahol a folyamatosan ropogó gépágyúk hangját az állandóan kalapáló duplázó testesí­ti meg. Szélsőséges heavy metal. A baj csak az, hogy az 50 perc végére, már ellaposodnak a dalok. Viszont a kezdés egészen mesteri! A Charge Into Overkill feszes dobjai úgy indí­tják be az albumot, hogy az ember füle kettéáll, ez egy tí­z pontos mestermű! A Don't Break The Oath dalcí­met olvasva hamar gúnyos mosolyra ferdülhetne szánk, ám amint felharsan a közel négy perces speed esszencia, az arcunkra kiült rosszindulat helyét egy kerek o betű váltja fel, s aki egy picit is rajong a kompromisszummentes heavy metalért, az azonnal széles terpeszben, lobogó rőzsével találja magát a szoba közepén. Bizony, ezt még a Merciful Fate is megirigyelhetné! Innentől azonban kicsit visszaesik a minőség, bár a többi dal is szerethető. Sőt, kiváló, ám olyan tí­z pontos, hibátlan csemegéket már nem tartalmaz, mint az indí­tó duó. Az egyetlen igazán gyenge dal, szerintem csak a Metal Underground. Ennyire lagymatag, semmitmondó menetelős középtempókkal csak a Hammerfall szokta mostanában tönkretenni a korongjait. Meg lehet magyarázni, hogy ez a fajta zene tök ciki, meg szánalmas, valamint, hogy a szövegek is bénák, és nincs itt többről szó, mint gyerekes bohóckodásról. De ez nem igaz! Amí­g lesznek olyan rockerek, mint ezek a német srácok, addig a heavy metal tényleg "örök és elpusztí­thatatlan". S a Carnage Victory újfent bebizonyí­totta, hogy igenis, van érzéke ennek a csapatnak a remek dalok í­rásához, a szerethető, fülbemászó dallamokhoz. Jó az, amit csinálnak, s bármennyire fáj ezt sokaknak elismerni, a Sacred Steel egy tehetséges, ügyes brigád, akik méltatlanul alulértékeltek a mai metal mezőnyben.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások