Újra lecsapott a bestia - avagy koncert a mágikus 3-as bűvöletében; W.A.S.P., 2009.11.14., Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.20.

Tizenévesen a SKY csatornák rock témájú adásit bámulva sokként értek a WASP videó-klipek. Szörnyecskék, hatalmas arénákban rock show-k, tí­zezrek előtt. Szí­nes "cicanadrágba" bújt tupí­rozott hajú zenészek, őrült szövegekkel. Horrorisztikus képvilág, motor, nők, koponyák, vér és mégis mindez átitatva morbid humorral... Ahogy tudtam, próbáltam beszerezni a lemezeiket, akkor még kazettán (ha mond ez valamit a fiatalabb korosztálynak, hiszen ma már én sem tudom a régi kazettáimat hallgatni, mert nincs olyan kütyüm, ami lejátsza őket.) Amit tudtam, videón rögzí­tettem, és ráérő időmben néztem vissza, tudván, ez a csapat sem fog ellátogatni hazánkba. Az idő gyorsan telik, és egyre gyorsabban hozza magával a változást. Bandák megszűnnek, újraélednek, átalakulnak, vagy eltűnnek a rock gépezet gyilkos fémfogai között örökre. Amit 15-16 évesen nem hittem, az harmincegynéhány évesen háromszor is bekövetkezett. Három éven belül háromszor járt hazánkban a WASP, igaz az eredeti tagok száma erősen megcsappant, de Blackie elpusztí­thatatlan, tolja egyedi zenéjét és most egy sztárallűröktől mentes, teljes repertoárt felölelő műsorral lepett meg bennünket. Erős volt a kí­sértés, hogy két koncert után nem nézem meg őket harmadszorra, de köszönhetően az utolsó két remek stúdiólemeznek, és a régi lemezeik szeretetének, nem hagytam ki ezt a fellépésüket sem. Bizony nagy hiba lett volna elmaradni erről a buliról, mert az első két koncert minden pozití­vumát összeadva sem kapjuk meg azt a hangulatot, amit szombat este az arcunkba toltak. Hatalmas tisztelet Blackienek, hogy ismét átlátogatott Európába, és a benne égő lángot megosztotta a több száz fős lelkes magyar közönséggel. Azt egyszer szí­vesen megkérdezném tőle, hogy a fénykorának sportcsarnokos turnéi után mi hajtja még őt, hogy kis klubokban is hajlandó játszani, sőt többször is visszatérni egy -egy városba. TT Harmadszorra is ellátogatott hozzánk a W.A.S.P.. Így leí­rva nem túl hosszú, nem foglal túl nagy helyet a monitoron sem, ám mégis óriási dolgokat takar ez a rövidke kis mondat. A 80-as évek bandáinak jelenlegi aktivitásával kapcsolatban az emberek leginkább csak csorgatják a nyálukat és sajnálkoznak, hogy a rengeteg jó zenekar vajon miért is kerül el minket, miért nincs esélye a magyar rajongóknak elcsí­pni abban a korszakban legendává vált zenekart. Ám van egy csapat, akik kétségkí­vül a 80-as évek meghatározó alakulatai közé tartoztak, akik olyan slágereket í­rtak, mint a Real Me, az I Wanna Be Somebody vagy a Blind In Texas, akik még ma is bandák sokaságát inspirálják, és akik immár harmadik alkalommal látogatnak el Budapestre. Nem kell túl nagy kurázsi ahhoz, hogy rájöjjön az ember, hogy jelen esetben a Blackie Lawless által vezette W.A.S.P.ról beszélek. Amikor megtudtam, hogy eljönnek hozzánk, egyrészt kapásból megörültem a hí­rnek, másrészt rögtön el is kezdtem félni egy kicsit. Egyrészt örültem, hogy ifjú rocker korom egyik legfontosabb alakulata érkezik hozzánk, és esélyem lesz látni és hallani a műfaj egyik legmegosztóbb, ámde legjelentősebb frontemberét. Másrészt viszont a már frontember személyisége és természete keltett némi aggodalmat a koncerttel kapcsolatban. Nyilván mindenki számára ismert Blackie Lawless "előélete", í­gy gondolom megérti a kedves olvasó, hogy miért is tartottam a bulitól. Nos, be kell valljam, amikor megérkeztünk kollégáimmal a klubba, ez az érzés csak erősödött. Már az "érdekes" volt, hogy este hét órára volt kií­rva a kapunyitás és nyolc órára a kezdés. (Bár voltak, akik nekem a kilenc órás kezdést emlí­tették). Este nyolckor kezdjen a W.A.S.P.? Elég bizarr gondolat, de mivel volt a közelmúltban a pontos kezdés okozta késésem, í­gy a beí­gért időpontra meg is érkeztünk TT kollegával. Naná, hogy nyolc órakor még semmi nem történt, í­gy legalább volt idő kicsit beszélgetni és eszméket cserélni. Aztán ahogy telt-múlt az idő, szép lassan kilenc óra lett, és még mindig nem történt semmi, amivel kapcsolatban többen ki is fejtették nem éppen pozití­v véleményüket. Már amikor én is kezdtem volna mérges lenni, lekapcsolódtak a fények, és megjelent Mike Dupke dobos a szí­npadon, akit Doug Blair gitáros és a beszédes nevű Mike Duda basszer követett, majd megjelent a szí­npadon a főhős is a régi klipeken látható fehér csizmásban és kedvenc amerikai foci csapatának pólójában. No, ekkor csak az a már-már közhely jutott eszembe, hogy "Itt van Amerika". És ezt csak fokozta a bitang erős kezdés az On Your Knees és a Real Me formájában. Röviden és tömören: padlót fogtam, mintha valamelyik Klitschko tesó vágott volna fejbe. Lehet én vagyok elérzékenyülős tí­pus, de látni azt a bandát, akiket tizenöt évesen megismertem, és akik nagy hatást gyakoroltak rám és akik holtversenyben állnak a kedvenc metal bandáim közti verseny első helyén... Nos, leí­rhatatlan élmény volt. És ez még csak a kezdés volt, mert rögtön érkezett a L.O.V.E Machine cí­mű örökzöld, és már itt érezni lehetett, hogy nem akármilyen buli lesz. Külön érdekesség volt a kivetí­tőn látni a dalok klipjét még a 80-as évekből, és közben látni a jelenkori brigádot. Blackien ugyan meglátszanak már az évek, de még mindig egy igazi rock idol, félelmetes karizmával és kisugárzással. A még mindig remek énekhangjáról nem is beszélve. Itt meg is állnék egy szóra. Nem szokásom renitenskedni, de én sem bí­rtam megállni, hogy telefonommal ne készí­tsek néhány kis emléket ezekről a pillanatokról. A végig nagyon lelkes és szimpatikus Doug és Mike ebben simán partner volt, de amikor Blackie került úgy egy méteres távolságba tőlem akkor picit megijedtem, hogy vajon mit fog szólni ahhoz, hogy valaki le meri őt fotózni egy telefonnal. Gyorsan le is pergett előttem életem filmje (no ez picit túlzás), ám ekkor a főhős lenézett, beállt egy pózra, és miután végeztem, még egy halvány félmosolyt is elengedett. Pozití­v csalódás a köbön. Az, hogy jól énekel, az szinte természetesnek hatott, ám az, hogy időnként mosolygott és emberközelinek tűnt, azon meglepődtem. Lehet, hogy éppen jó napja volt, vagy csak szimplán bejött neki a fogadtatás, nem tudom, de nem is érdekes. Lényeg, hogy Blackie Lawless remek formában újra itt volt nálunk. A másik pozití­vuma a koncertnek, hogy az új lemezről a két kedvenc dalomat, a Crazyt és a Babylon's Burninget (a videó ami ehhez készült nem kicsit volt félelmetes, de engem inkább gondolkodásra késztetett) is eljátszották. Nem messze tőlem egy hang ennyit tett hozzá: "Hú b****, ezt a lemezt meg kell venni"! Szemmel láthatólag jól fogadta a közönség az új lemez dalait, ám az igazi tombolás persze a régi nótáknál indult be igazán. Csodálkozni ezen nem is kell, ha olyan dalok kerülnek terí­tékre, mint a Wild Child, a mesteri Hellion, vagy az I Don't Need A Doctor. Igazi best of program volt, tudják a srácok, hogy mitől is döglik a légy. Mint már emlí­tettem, a két gitáros nagyon élvezte a bulit, sokat mozogtak és szimpatikus ember benyomását keltették. Sajnos Doug Blairel kapcsolatban azt kell mondjam, hogy viselkedése inkább hagyott bennem mély nyomokat, mint játéka. Nem fogom őt bántani, de az számomra egyértelmű volt, hogy legendás elődjének szintjét nem éri el. Mike Duda bőgős viszont igazolta, hogy miért is tagja már hosszú ideje a bandának, tökéletesen oldotta meg a feladatát, és Douggal együtt a vokáloknál is kisegí­tették Blackiet. Itt ismét meg kell állnom egy szóra, hiszen nem lenne korrekt, ha elhallgatnám azt, hogy felmerültek olyan hangok is, hogy nem csak ők ketten segí­tettek be a vokális témáknál. Hogy ebből most mi igaz, azt nem tudom, de időnként azért akadtak olyan momentumok, amik hallatán nekem is volt olyan érzésem, hogy némi segí­tséget igénybe vettek. De még egyszer mondom, nem tudom mi és milyen szinten igaz ebből, mindenki döntse el maga. A program pedig a banda talán legfontosabb albumának, a Crimson Idolnak szentelt blokkal folytatódott. A kivetí­tőnek hála ismét megosztódott a figyelmem a szí­npad és a képernyő között, hiszen a képi élmények is olyanok voltak, hogy muszáj volt oda is figyelni. Arena Of Pleasure, személyes kedvencem a Chainsaw Charlie, The Idol. Azt hiszem ez a három cí­m mindent elmond a koncert ezen részéről. Ezután ismét jött egy kis válogatás különböző albumokról, ahol eljátszották a Headless Childrent, a számomra meglepetésként ható Take Me Upt, és zárásként a talán legnagyobb W.A.S.P. slágert, az I Wanna Be Somebodyt. Volt itt közönségénekeltetés, tapsvihar, és minden ami kell. Ezzel a dallal búcsúztak, hogy egy kis pihenő után a Heaven's Hung In Black cí­mű dallal térjenek vissza. Borzongató volt hallgatni a nótát és közben nézni az emberiség szörnyűségeivel foglalkozó videót. Hát, időnként erősen forgott a gyomrom a diktátorokkal és önkényurakkal megpakolt képsoroktól, de ismerve a főnök filozófiáját, ezek a a mozzanatok érthetőek. Tényleg nem árt néha elgondolkodni bizonyos dolgokon. Van ebben valami szürreális, hogy pont egy heavy metal koncert közben jut ez eszembe, de talán pont ezért volt másmilyen a koncert. Zárásként megkaptuk a Blind In Texast, hogy azután után egy gyors "Viszlát legközelebb" felkiáltással befejeződjön a koncert. Noha közel másfél órás buli volt, mégis megint úgy jöttem kifelé, hogy még bí­rtam volna hallgatni egy darabig. Összességében remekül éreztem magamat, és ha legközelebb itt jár a W.A.S.P., akkor én biztos ott leszek. Utószó: Nem tudom megállni, hogy egy másik kellemes élményemről ne emlékezzem meg pár mondatban. Rengetegszer került már szóba nálunk a koncertek látogatottsága. Sajnos, az esetek nagy részében kellemetlen és szomorú aspektusban beszélgetünk erről a témáról. Hosszan lehetne sorolni azokat a koncerteket, ahol kitűnő előadók, pazar képességű muzsikusok játszottak és adtak remek koncertet maroknyi nézőnek. Különösen a W.A.S.P. kortársainak előadását követte szinte minimális figyelem, gondolok itt többet között a Dokken vagy a House Of Lords koncertre, de nyilván mindenki tudna hasonló negatí­v élményéről beszámolni. Hányszor fordult már elő, hogy szinte mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozom koncerteken, akiknek már jó ismerősként köszönök, pedig a nevüket se tudom. Nem tagadom, bennem is megvolt az a félsz, hogy most sem fogjuk egymás lábát taposni a koncerten, és, hogy sikerül még egy előadót elüldözni örökre az érdektelenséggel. Azonban ezen az estén ismét nem állt meg a teóriám, hiszen közel telt ház várta a zenekart a küzdőtéren, de a hátsó régiókban is szép számmal álltak a rajongók. Valaki meg is jegyezte, hogy ennél több embert a klubban csak a Mr.Big koncerten látott. Óriási öröm volt látni a sok embert és látni azt, hogy azért van még igény a zenére. Persze dőreség lenne kijelenteni, hogy ettől most minden megváltozik és minden klub bulin 7-800 ember lesz, de nagyon bí­zom abban, hogy valami talán megmozdult az idei remek évnek köszönhetően. Mert bárki bármit mond, idén nagyon erős évünk van a koncertek szempontjából, és ahhoz, hogy ez a dömping folytatódni tudjon kellenek a rajongók is. JLT Képek: TT Köszönet a Skalar Music-nak és a Hammer Concerts-nek!

Legutóbbi hozzászólások