Deák Bill Gyula: A király meséi

Deák Bill Gyula új albuma rajtaütésszerűen csapott le ismét a hallgatókra, ám mire hirtelen felindulásból megírtuk az ismertetőt, egy furcsa szárnyakon lebegő postás - minden bizonnyal véletlenül - levelesládánkba csempészte az alábbi üzenetet, melyet Tomka kritikájával együtt most megosztunk Veletek...

Kedves Barátom, Bill!

Nem hiába nevezett téged annak idején Chuck Berry a legfeketébb hangú énekesnek, innen fentről, Bencsik Samuval és Cserháti Pityivel hallgatva az új albumot kell, hogy megállapítsam: az öreg nótafának igaza volt, talán sokkal jobban is, mint azoknak, akik rám a Kapitány nevet aggatták.

Igazából meglepetésként hatott új albumod híre, ezt még a mennyei harsonák sem közölték velünk, a nagy rockszínpad állandó szereplőivel- hiába, a blues talán még itt sem minden boldog léleknek szolgál elsőrendű zenei csemegeként.(Súgva mondom, az oratóriumok, és angyalkórusok közelebb helyezkednek el Urunk trónusához….) Első gondolatomban még kicsit féltem is, hogy nem volt –e túl gyors az új lemez, hiszen a múltkori csapásokból is éppen csak sikerült felocsúdnunk, de meghallgatva a dalokat, azt kell, hogy mondjam, ezúttal nem az évek, hanem a meglepetések okozta lelki ütések rogyasztották meg a térdeket. Nem gondoltam volna, hogy a blues köntösébe olyan popnóták is születni fognak az alkotói műhelyben, melyek esetében a műfaji megjelölés nem komisz jelszó: az Ébredj , vagy a Végtelen felé refrénjeit akár egyetlen hozzád hasonlítható „hazánkleánya”, Cserháti Zsuzsika is énekelhette volna valamelyik komolyabb késői albumán ( ezer csókját küldi Neked), de ezek mellett néha az az érzésem is támadt, hogy földi létemben még nem ismert keménységű darabokkal is tudtál szolgálni, melyek dallamait akár az itteni főkarnagyangyal is szerezhette volna. Ebből fakadóan talán nem véletlen, hogy éppen Hol az ég lett ennek az odalent heavy metalnak hívott szerzeménynek a címe – nos, örömmel üzenhetem, hogy jó helyen keresgélsz ezekkel a dalokkal. Az ég ugyanis nem csak felettünk van, de ott rejtőzik a lelkünkben is, melyet oly érzékeny odaadással nyitottál meg a Kilakoltatás című csodával, s amely egyetlen dalban magyarázza a blues szövegi és érzelmi jogosultságát idefenn is…gyorsan szóltam hát a három angyalnak, hogy kísérjék figyelemmel Fehér Erzsikének, ennek a szocreálba (létezik még egyáltalán ez a szó?) oltott modern áldozatnak a további életútját.

Örömmel tapasztaltam, hogy kedves szokásodhoz híven ismét felelevenítetted életed megélt szakaszait, a Kőbányáról álmodtam klasszikus r’n’bluesát már el is gitároztam Morrisonnak, megmutatva, hogy Magyarhonban is van álomfejtő és zenei sámán, s a Csonka boogie életkedvvel teli tempózását a komor szövegi történés ellenére sem furcsálljuk. (Nekem még talán a legvidámabb dalod, a Felszarvazottak balladája is eszembe jutott róla. )

Tudod, Bill, igazából csak azt sajnálom, hogy nem tudtam leugrani hozzád, hogy én játsszam fel a dalokat, hiszen talán még nem született ilyen vérbő, r’n blues himnuszokkal teli lemezed: ahogy az Itthon maradtam, vagy az Egyedül az arénában Hendrixes főriffjét hallom, azonnal kezembe repül a gitár, nem beszélve a lemez címadó daláról, melynél szinte látom a megőrülő fiatalokat a színpad előtt – hiába, ha egy művészi alkotásban feltámad a tenger, abból csak jó születhet.

Mindezek mellett örülök, hogy van, aki képes ápolni az örökségemet: a lemezt felgitározó zenészeknek ezúton is üzenem: egyedül az bánt, hogy nem vívhatok velük egy kellemes párbajt, melynek csak győztese lehetne, és Koltay Gergelynek is indítványozni fogok pár kellemes álmot az illetékeseknél,(igen, itt is vannak ilyenek) attól függetlenül, hogy személy szerint én elvártam volna némi folk hatás „blűzba” oltását, tudod, már csak a „rend„ kedvéért….

Lassan mennem kell, kedves barátom, mert a haverok nagy koncertre készülnek – itt minden nap rendeznek ilyet – s meg kell, hogy súgjam, a zene még mindig tud dobni egy „adagot” a hangulatomon, még akkor is, ha itt a boldogság alanyi jogon jár.

Isten kísérjen hát utadon, fogadd áldásomat s jóváhagyásomat új lemezedre, ami által tényleg rád mutatva mondhatják: ő a király!

Barátod, és zenei testvéred: „R.B. kapitány”

Tomka ismertetője:

Mesélt az erdő. Mesélt szenvedélyről és szenvedésről, szegényekről és szemétdombról – egy szóval a „hétköznapi sötét oldalról”, a blues felségterületéről. Most a királyon van a sor. Billen, a Királyon. Azon a blueskirályon, aki csupán évtizedek után kapta meg a méltó elismerést munkásságáért. Végre, 2009 elején átvehette a Fonogram Életmű-díjat 60. születésnapja alkalmából, amihez egy új nagylemez is „járt”, most pedig egy életmű koncert. Bill különböző problémák miatt csupán 6-7 évente jelentkezett az utóbbi 20 évben nagylemezzel – ez a tendencia azonban most megtörni látszik. Alig ülepedett le a hallgatókban a Hatvan csapás lényegretörő rythm ’n bluesa, máris jött ugyanúgy 16 alapvetéssel A király meséi.
Hogy senki nem hallott róla? Nem olyan meglepő. Amilyen jó a több évtizedes pályafutást felölelő életmű koncert promóciója, olyannyira elhallgatták Bill hetedik sorlemezét. Pedig nincs okuk rá – arról már nem is beszélve, hogy ez gyökeresen ellenkezik az album zenei koncepciójával. Pláne, hogy a tervek szerint az „újonnan” jött ismertséget akarták meglovagolni: a kitartó koncertezés és a nyilvános elismerések megnyitották az utat a Kapitány számára, hogy „egyedül álljon az arénában”. A kitartás meghozta az eredményét, és legitimitást ad némi közhely-tűzijátéknak, amelyek – talán egyedülállóan -, de most mind igazak: Deák Bill mindig is azt az egyetlen dolgot csinálta - meg nem alkuvás nélkül –, amihez értett; énekelt, szívből annak a kis számú léleknek, aki nyitott a blues zene közvetítette érzelmekre és értékrendre. Mert a blues életérzés - egy menedéksziget, amely ellenáll az idő hullámainak és a közízlés eróziójának. Csakúgy, mint Bill, aki – majdnem – minden lemezén ugyanazt csinálta, de azt mesterien. A majdnem azonban a zenei megújhodásnak szól: a Bűnön, Börtönön, Bánaton túl című blues opera megismételhetetlenségének. A Hatvan csapás igazi „old school” anyaga után azonban – talán mondhatjuk, hogy meglepő módon – Deák Bill „beújított”, és eddig kevésbé domináns vagy „hiányzó” motívumokat, stílushatásokat épített be zenei univerzumába - természetesen az emblematikus alapok megtartása mellett. Ahogy Hobonak is sikerült egy „új” arcát megmutatni a Circus Hungaricus „blues metaljaval”, úgy Deák Bill Gyula is frissített az arculaton, egy populárisabb irányba mutató blues-rock lemezzel. Koltai Gergely „zenei rendező” és dalszövegíró jelenléte talán most a legdominánsabb a Bill lemezek sorában, amely ezúttal két irányban is „radikalizálta” a mester gyakran melankóliába mártott blues imáit. Egyrészt több számba importálta a Kormorán slágeresebb dallamvilágát (főleg a refrénekben), jelentősen megnövelve a női kórus szerepét – ez utóbbival néhol túlzásokba is esve. Másrészről viszont néhol meglepően húzós, dögös rock dalok is megbújnak a több hagyományidéző blues tétel között, néhol már-már fémzenei áthallásokat eredményezve.
Elég csak belefülelni a kezdésbe, hogy halljuk ezt a „paradoxont”: a nyitó Forró hó gitártémája akár egy AC/DC korongon is elférne, rock himnuszhoz méltó énekkel, amelyet nagymértékben megtámogat a női kórus. A Nagy eső után mintha csak egy Tátrai Band ballada lenne, igazi „öngyújtós” nóta, amely kissé megakasztja a lemez kezdését. Oda se neki: a Kőbányáról álmodtam már letagadhatatlan Bill nóta, talán csak Horváth Zsolt szintijét lehetne jobban előtérbe tolni. A szövegek – csakúgy, mint több számban – igazi múltidéző darabok: a rajongók több utalást is könnyedén észrevehetnek a sorok között, régi HBB és Bill klasszikusokra. Mindezek mellett tény, hogy A király meséi talán a legtöbb stílushatást tartalmazó Bill korong – még a metal rajongók kegyeit is megcélozta a Hol az ég? úthenger-riffjével. A refrént bármelyik heavy metal banda megirigyelhetné – hiába az évtizedekkel elkerülhetetlen együtt járó esetleg hangkopás, Bill még mindig nagyon sokakat csípőből leénekel a színpadról. Csakúgy, mint az Ébredj dallamvilága, feltűnően „ragadós”, már-már musicales énekével.
A lemez közepe visszatér a már bevált formulához, az ízes gitártémákra és Bill utánozhatatlan bluestémáira épülő dalokhoz. Az otthonkeresés sok dalt átszövő témája nyíltan kerül elő a Kilakoltatás „szociális bluesában”, amely a „káeurópai” szürke rögvalóság dokumentációja, igazi régisulis darab. Nem áll egyedül hagyománytiszteletével: a Lassú szőrös blues piszkos „kocsma bluesa” szájharmonikás lamentáció, a Csonka boogie ritmikus, vallomásos (mind szövegileg, mind zeneileg) múltidézés, a Szabadon élj pedig táncparkettre invitáló „blues ’n roll”.
Az akár a Bill Kapitány Blues Cirkuszára is ráférő A király meséje után aztán újfent a varietas delectet elve érvényesül: A végtelen felé egy bombasztikus, színtiszta rock himnusz. A Hatvan csapáson néha úgy éreztem, hogy le lehetett volna csípni a 16 dalból egy-kettőt – A király meséi sok dalában tartogat valami meglepetést. Ha a Hosszú az út nyitánya fémzene lenne, akkor bizony az indusztriális kategóriába esne: Bill papa bizony fityiszt mutat a fiataloknak, de még mekkorát! „Dübörög a blűz”: a zárás visszatér a tradicionális rhythm and blues témákhoz, újfent lehet bólogatni a „füstös” tekerésekre, és elmélázni a jó öreg keserédes blue(s) szomorúságra…
„Ő a király, ő a mi hősünk, legyen a király” – nincs mit tagadni, már az vagy, Bill Kapitány! Deák Bill új lemeze slágerérzékeny frissességgel bővíti a Kapitány zenei portréját, egy jó adag muzikális meglepetéssel. Ha valaki nem kéri számon Billtől a régi idők bluesát, akkor minden bizonnyal könnyen megadja magát a populárisabb dallamoknak, az a pár rock himnusz pedig, ami megbújik a „sorok között”, nagy valószínűséggel a szőrös szívűeket is lekenyerezi majd.

10/8

Számlista:

Forró hó
Nagy eső után
Kőbányáról álmodtam
Itthon maradtam
Hol az ég?
Kilakoltatás
Ébredj
Lassú szőrös blues
Csonka boogie
Egyedül az Arénában
Szabadon élj
A király meséje
A végtelen felé
Hosszú az út
Éjféli piac
Az legyél, aki vagy

zenészek:
Csillag Endre, Lukács Peta, Tornóczky Ferenc, Sipeki Zoltán – gitár
Zsoldos Tamás – basszusgitár
Szabó Tamás – szájharmonika
Hirleman Bertalan – dob

Kiadó:
Sony

Honlap:

http://deakbill.ning.com/