Meliah Rage: Masquerade

írta Kotta | 2009.11.16.

Megjelenés: 2009

Kiadó: SFW/METRO CITY

Weblap: www.myspace.com/meliahrage

Stílus: power metal/thrash metal

Származás: U.S.A.

Dalcímek

Értékelés

A Meliah Rage egy 1987-ben, Bostonban alakult banda, akiknek a neve valószí­nűleg keveseknek mond bármit is. A srácok muzsikájára kétségtelenül nagy hatással voltak a '80-as évek legendás NWOBHM csapatai, akárcsak a Metal Church, a Helstar és társaik, valamint nem szabad megfeledkeznünk a Metallicáról sem, akiknek a hatására egyáltalán létrejött ez a formáció. Az első, Kill To Survive cí­mű lemezük rögtön az Epic Records gondozásában jött ki, s az áttörésre, talán pont ezekben az években volt a legnagyobb az esélyük. Ráadásul zeneileg is erősnek tartom a debütáló korongot, akárcsak az 1990-es Solitary Solitude-ot. Noha különösebben ekkor sem volt ismert a csapat, a grunge térhódí­tása nekik is még jobban keresztbe tett. Tagcserék, kiadóváltás és egyéb bonyodalmak után 1996-ban érkezett csak a harmadik lemez, a Death Valley Dream. Érdemes megemlí­teni, hogy az évtized elején a banda sorait erősí­tette dobosként az a Sully Erna, aki az ezredforduló környékén a Godsmack nevű nu-metal együttes frontembereként adott el párszázezer lemezt. A Meliah Rage szekere igazán az utóbbi években indult csak be, 2004 és 2006 után ismét új soralbummal jelentkeztek a power metalosok, ráadásul 5 év után, megint az eredeti énekessel, Mike Munroval a mikrofonnál. Előre elárulom, hogy nem vagyok elragadtatva a Masquerade-től. Hiába a több mint 20 éves kemény munka, az "underground élharcosság", valamint a saját stí­lusukban való hitelesség. Bizony, a srácok ezzel a lemezzel sem fognak tudni kitörni az ismeretlenség homályából. Persze, valahol tetszik ez a korong, hisz általam oly kedvelt műfajban mozognak, ám itt, kis túlzással ki is fullad a srácok muzsikájáról mondható pozití­vumok sora. Ötlettelen, izgalommentes, unalmas, bizony, sajnos ezek a szavak jutnak eszembe hallgatás közben. Persze-persze, vannak jobb pillanatok, kifejezetten tetszetős részek, mégsem áll össze bennem ez az egész. Mintha a legények a fogósság helyett arra helyezték volna a hangsúlyt, hogy "minél inkább power metal" legyen, amit összehoznak. Nem tudtak megállni, muszáj volt a nyolcvanezredik szürke kis témát is benyomorgatni a többi közé! A rendkí­vüli sablonosságot csak tetézi az, hogy a dalok túl hosszúak! Tele vannak fölösleges betétekkel, erre tökéletes példa a nyitó, nyolc perces Lost Or Found. Egy olyan stí­lusban, amelyik erénye alapvetően a nem túl komplex, azonnal ható, daráló "slágerekben" rejlik, a hat-hét-nyolc perc hosszú, tempóváltásos nóták -finoman szólva is- igen veszélyesek. A kevesebb, több lett volna! Fémtemplomék 20 évvel ezelőtt, a műfaj alapköveként lehelyezett kliséit hallhatjuk tucat számra, amelyek nyilván élvezetesek, ám önmagukban, megfelelő leleményesség nélkül mégsem elegek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon ezt a kilenc dalt. Egyszerűen nem sikerült elég emlékezetes melódiát kiagyalni, nem hallgattatja magát ez az album. A hangszeres teljesí­tményre sem igazán kapom fel a fejemet, korrekt, ámbátor nem igazán magával ragadó "iparos munka" próbálja meg elszórakoztatni az arra érdemes underground power hí­vőket, kevés sikerrel. S a szomorú az egészben az, hogy többször is nekifutottam ennek a maszkabálnak, több esélyt, időt akartam adni neki, de hát, ami nem jó, az egyszerűen nem jó! A lemezen tiszteletét teszi Ronny Munroe is egy kis vendégszereplés erejéig. A Last Ritesban hallatja hangját, s ettől függetlenül is ezt érzem a legerősebb tételnek. Talán azért, mert ez a legdirektebb, valamint a legrövidebb nóta. Kapunk néhány thrash zúzdát is az arcunkba, többek közt a záró Whatever It Takes, valamint a Chosen képében. Hogyha netalántán egy este úgy adódna, hogy erősen illuminált állapotban kedved szottyanna a poén kedvéért szétaprí­tani otthonodban a berendezést, a Chosen tökéletes aláfestő zene lehet ezen jópofa kis eseményhez! Ellenben nem tudok más szituációt elképzelni, amikor szí­vesebben meghallgatnám, mint mondjuk egy klasszikus Testamentet, vagy Voivodot, esetleg Kreatort. Totálisan unalmas, zúzás, de minek? A Seeker lassan, sejtelmesen, gonoszan induló felvezetője a jobb pillanatok közé tartozik, végre van valami hangulata a zenének, itt egy kis élet, egy kis szí­n, az ének is nagyon szép... kár, hogy pár perc után sikerül itt is beszürkülni. Ellenben a cí­madó végig megmarad ezen a vonalon, ez a másik dal, ami bejön. Azért jó szándékom csalfa jeleként két további pozití­vumot megemlí­tek még. Az egyik a hangzás. Kegyetlenül megdörren a cucc, baromi jól szól az anyag! Abszolút etalonnak minősül, ezt panasz nem érheti. A másik dolog pedig Mike hangja. Ezt a pasit az Isten is power metal éneklésre teremtette, abszolút passzol orgánuma a stí­lushoz. Noha sikí­tások nincsenek, de erőtől duzzadó, férfias, kemény hang hallható itt, ami azért mindenképpen javí­t az összképen. De nem eleget! Értem én, hogy ez a csapat hiteles, meg nagyon "true" amit csinálnak, de léteznek ezerszer jobb bandák a US powerben! Akkor meg minek fecsérelném rájuk a drága időmet, nem igaz?

Pontszám: 5.5