Winger: Karma

Kip Winger-nek a kreativitás a Karmája. Bevallom, nem hittem volna, hogy pozitív értelemben meg fog tudni lepni a mélynövésű gitáros-énekes, ráadásul úgy, hogy igazából azokat az eszközöket használja, melyekből eddig is merített. S hogy hogyan állhat elő a régi jól bevált „sablonok” használata ellenére a hallgatóba mennykőként csapó meglepetés? Winger ezúttal a progresszivitást félretéve, egy, a szórakoztatást előtérbe helyező dalcsokrot nyújtott át nekünk, melyben ugyanúgy benne van a korai Kip fiatalos, csibészes kacsintása, mint az érett zenész biztos kezű választóképessége a stílusok könnyebben emészthető lényegi részei közül.

A lemezt igazából két részre lehet osztani: az elsőbe az olyan direkt slágerek tartoznak, mint a nyitó dupla dinamit, a modern riffel felvezetett, macsósnak tűnő, ám érzelmesebb húrokat is megpendítő Come A Little Closer, a gőzmozdony erejével robogó Pull Me Under, vagy a Feeding Freezy metal riffjeire ráültetett dallamorgia, a másodikba pedig azok az elsőre komolyabbnak ható, ám dallamtémájuknál fogva csak kvázi progresszívnek tűnő darabok, melyek más hangszerelésben, felgyorsítva nyugodtan odaállhatnának „egyszerűbb társaik” mögé.

Szerencsére az önmarcangoló útkeresés most a múlté, a prior szándék egyértelműen az önfeledt szórakoztatás jegyében valósít meg könnyű, és kevésbé könnyű zenei perceket. A dalok fő szervező eleme a gyakran szinte szentimentális melódia, melyet azonban az érzékeny hangszerelés és Winger karcos, férfias hangja nem enged giccsbe fordítani. Az énekes ráadásul remek érzékkel ötvözte a modernebb riffeket a slágeres, blues alapú dallamtémákkal, melyhez azonban nem kellett lepaktálni az ördöggel: elég volt az amerikai hard rock derűsebb feléből elcsenni a hangulatot, és egy kis macsós attitűdöt adagolva hozzá, készen tálalni az erre éhes fogyasztónak.

Jóllehet, a Karma tényleg az énekes slágeres, direktebb képét vetíti elénk, ám egy-két pillanatra azért csak fel-felsejlik a művész szemlélődős, elgondolkodóbb világa is: érdekes módon ilyenkor hangja, és egyes megoldásai is fullánkként idézik meg Sting mester varázskörét – szerencsére az Always Within Me képes a refrénnel túllépni az ismerős képzeteken, s fantasztikus slágert varázsolni, a Witness –nek pedig a remek gitárszólóval sikerül kibontakoztatni az önálló wingeri világot. Talán dramaturgiailag nem volt szerencsés a végére két, hangulatában hasonló, epikus dallal zárni a lemezt, ám ha kicsit jobban odafigyelünk az említett dalokra, rájöhetünk, hogy ugyanolyan slágerek, mint rövidebb és egyértelműbb társaik. Azt persze hozzá kell tenni, hogy az After All This Time Garry Moore-os balladája óriási kedvencem lehetne, ha nem hallottam volna a dal szinte minden egyes hangját már korábban az ír gitármágustól – ám éppen itt jön Winger erőssége, mely a deja vu-ből önálló és élvezetes alkotást képes varázsolni: a gitár ott sír fel, ahol éppen kell, s a hangulat a white-blues és a gospel lényegét tökéletesen prezentálva „adja el” az ezerszer lejátszott, de ezredszerre is működő muzikális paneleket.