Halford: Halford III.- Winter Songs

írta garael | 2009.11.09.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Gods

Weblap: www.robhalford.com

Stílus: "karácsony metal"

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Ford Fairlane örökbecsű mondását sajnos nem tudom szó szerint idézni, de valahogy í­gy szólt: Rock sztárok! Ők azok, akik "Ne adj drogot a gyerekeknek" mottóval tartanak koncertet, hogy a befolyt pénzen aztán drogot vegyenek! Nos, valahogy ez jut az eszembe minden olyan hard rock/heavy metal próbálkozásnál, ahol a valamikori fuckingolásba, lázadásba, erőszakba belemerevedett ikon próbál némi pénzt csiholni a Karácsony amúgy is eladhatóvá vált ünnepéből, olyan disszonáns attitűdöt megjelení­tve, melytől a legédesebb szaloncukor is megkeseredik az egyszeri hallgató szájában. Tudom, az ember változik az élete során, de amikor az egykori csuhásozó politikus kereszténydemokratábbá válik a legkereszténydemokratább érzelmű embernél, vagy a korábbi politikai főcsoportfőnök áldozásra megy a templomba, belőlem nem tudja kiváltani az "ez igen, jobbá vált a világ" felemelő érzését, s noha szociálpszichológiai értelemben tudom a választ, mégsem a tudományos analí­zis, hanem egy bizonyos ruhadarab jut eszembe, mely Gogolnál egy egész irodalomtörténeti novellára futotta. Ha Halford nevét emlí­ti az ember, az biztos, hogy elsősorban nem a karácsony szellemisége fúj békét az egyszeri metalfan lelkébe: nehéz is lenne a műfaj olyan emblematikus ikonjáról elképzelni a három királyok szerepének egyikét, ki olyan csapatnak a tagja, melynek neve már önmaga blaszfémiát sugall, s aki a heavy metal egyik megalapí­tójaként teremtett erőszakos toposzokat, az öltözet agressziót sugárzó formalizálásától kezdve a tömeggyilkos első szám első személyben előadott szuggesztí­v beleéléséig. Hogyan is fogalmaztam egy korábbi í­rásomban? "...A kirekesztettség és szenvedés prior érzései nem véletlenül teremtették meg a heavy metal és a fantasy, valamint mitológiai - pokolbéli - lények kapcsolatát. Gondoljunk csak Dio "sátánista" lemezborí­tójára, a Black Sabbath okkultista szövegeire, vagy az Iron Maiden kultikus szörnyalakjára. A társadalmi értékek egy részének elutasí­tása olyan analógiát teremt a gonosszal, melyből aztán a valóban sátánista műfajok is kinőttek, ám mí­g azoknál a gonosz jelenléte központi alkotóeleme a zenének, a heavy metalnál egyfajta teátrális megjelenési forma. A heavy metalban a gonosszal való azonosulás olyan attitűd, mely a zene elsődleges pszichológiai forrásaiból táplálkozik. A zene egyes pszichológiai kutatások szerint ugyanis két ellentétes irányú erő eredője: a korlátlan kielégülésre törő egyéni ösztöné és a társadalmi gátlásé. Ezt a kompromisszumot az ösztön és a társadalom között a JÁTÉK formájával lehet azonosí­tani.. A játékban lelt öröm az, ami leginkább megmagyarázza ezt a sokszor inkább gyerekes, mint félelmetes és riasztó attitűdöt, olyan szerepazonosulást közvetí­tve, mely nem az individuum pszichéjének része, hanem a játék kedvéért átélt szerep..." Játék az ördöggel, majd hirtelen karácsonyi áhí­tat? Na ne, még akkor sem, ha az idő előrehaladtával az emberek egy részénél megenyhül az ateizmus - itt bizony tömjén, izé, pénzszagot sodor a szél, ráadásul a heavy metal zenei kifejezéstárába elég nehéz belegyömöszölni az angolszász-német karácsonyi muzikális hangulatát. A rock feldolgozások nem is nagyon próbálkoznak az átformálással: az eredeti dalok alá gitárt, dobot, esetleg egy kis szintetizátort pakolva feldolgozásnak kinevezett végterméket teremtenek, melyek általában nem nagyon különböznek a klasszikusok diszkóritmusban művészi értékétől. S mégis mi történik, ha valami másfélével próbálkozik az egyszeri rockzenész? Vajon a karácsony jut -e a hallgató eszébe, mikor meghallgatja jelen recenzió tárgyát képező, a felvezető kislemezen is szereplő Get Into Spirit dübörgő, menetelős ütemeit? Minden bizonnyal nem, de úgy gondolom, ez az út még mindig kisebb esztétikai bakit valósí­t meg, mint a Christmas For Everyone Bee Gees-t idéző műanyag diszkója, melytől olyan hányingerem támadt, mintha egy egész rúd bejglit vágtam volna be hirtelen. Halford dalcsokrát három csoportra tagolhatjuk: elsőbe a metalosabb első két szám - nem véletlen, hogy ezek kerültek az EP-re - a másodikba az érzelgős, de kissé "megreformált" szerzemények - Winter Song - ,a harmadikba a sima "pakoljunk gitárt alá, oszt hadd szóljon" értelmetlen és felesleges feldolgozások kerültek, melyek egy-egy villanásra a Nostradamus korong zenei világát is megidézik, ámbár annak minden méltósága nélkül. Sajnos a fémszí­vűeknek valami értéket hordozható első csoport stí­lusidegenségével, a másik kettő grupp pedig a hiteltelenségével, és giccses kereteivel keserí­theti el a metalt szeretők táborát, még akkor is, ha a zenészek - szerintem kisujjukból kirázva - formálják valamennyire hallgathatóvá a korongot.

Pontszám: 4