Halford: Halford III.- Winter Songs

írta garael | 2009.11.09.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Metal Gods

Weblap: www.robhalford.com

Stílus: "karácsony metal"

Származás: UK

 

Zenészek
Rob Halford : Vocals Metal Mike Chlasciak : Guitars Roy "Z." Ramirez : Guitars Mike Davis : Bass Bobby Jarzombek : Drums
Dalcímek
1. Get Into the Spirit 2. What Child Is This 3. Oh Emanuel 4. Winter Song 5. We Three Kings 6. Oh Holy Night 7. When Christmas Comes For Everyone 8. Oh Come All Ye Faithful 9. I Don't Care If It's Christmas Night
Értékelés

Ford Fairlane örökbecsű mondását sajnos nem tudom szó szerint idézni, de valahogy í­gy szólt: Rock sztárok! Ők azok, akik "Ne adj drogot a gyerekeknek" mottóval tartanak koncertet, hogy a befolyt pénzen aztán drogot vegyenek! Nos, valahogy ez jut az eszembe minden olyan hard rock/heavy metal próbálkozásnál, ahol a valamikori fuckingolásba, lázadásba, erőszakba belemerevedett ikon próbál némi pénzt csiholni a Karácsony amúgy is eladhatóvá vált ünnepéből, olyan disszonáns attitűdöt megjelení­tve, melytől a legédesebb szaloncukor is megkeseredik az egyszeri hallgató szájában. Tudom, az ember változik az élete során, de amikor az egykori csuhásozó politikus kereszténydemokratábbá válik a legkereszténydemokratább érzelmű embernél, vagy a korábbi politikai főcsoportfőnök áldozásra megy a templomba, belőlem nem tudja kiváltani az "ez igen, jobbá vált a világ" felemelő érzését, s noha szociálpszichológiai értelemben tudom a választ, mégsem a tudományos analí­zis, hanem egy bizonyos ruhadarab jut eszembe, mely Gogolnál egy egész irodalomtörténeti novellára futotta. Ha Halford nevét emlí­ti az ember, az biztos, hogy elsősorban nem a karácsony szellemisége fúj békét az egyszeri metalfan lelkébe: nehéz is lenne a műfaj olyan emblematikus ikonjáról elképzelni a három királyok szerepének egyikét, ki olyan csapatnak a tagja, melynek neve már önmaga blaszfémiát sugall, s aki a heavy metal egyik megalapí­tójaként teremtett erőszakos toposzokat, az öltözet agressziót sugárzó formalizálásától kezdve a tömeggyilkos első szám első személyben előadott szuggesztí­v beleéléséig. Hogyan is fogalmaztam egy korábbi í­rásomban? "...A kirekesztettség és szenvedés prior érzései nem véletlenül teremtették meg a heavy metal és a fantasy, valamint mitológiai - pokolbéli - lények kapcsolatát. Gondoljunk csak Dio "sátánista" lemezborí­tójára, a Black Sabbath okkultista szövegeire, vagy az Iron Maiden kultikus szörnyalakjára. A társadalmi értékek egy részének elutasí­tása olyan analógiát teremt a gonosszal, melyből aztán a valóban sátánista műfajok is kinőttek, ám mí­g azoknál a gonosz jelenléte központi alkotóeleme a zenének, a heavy metalnál egyfajta teátrális megjelenési forma. A heavy metalban a gonosszal való azonosulás olyan attitűd, mely a zene elsődleges pszichológiai forrásaiból táplálkozik. A zene egyes pszichológiai kutatások szerint ugyanis két ellentétes irányú erő eredője: a korlátlan kielégülésre törő egyéni ösztöné és a társadalmi gátlásé. Ezt a kompromisszumot az ösztön és a társadalom között a JÁTÉK formájával lehet azonosí­tani.. A játékban lelt öröm az, ami leginkább megmagyarázza ezt a sokszor inkább gyerekes, mint félelmetes és riasztó attitűdöt, olyan szerepazonosulást közvetí­tve, mely nem az individuum pszichéjének része, hanem a játék kedvéért átélt szerep..." Játék az ördöggel, majd hirtelen karácsonyi áhí­tat? Na ne, még akkor sem, ha az idő előrehaladtával az emberek egy részénél megenyhül az ateizmus - itt bizony tömjén, izé, pénzszagot sodor a szél, ráadásul a heavy metal zenei kifejezéstárába elég nehéz belegyömöszölni az angolszász-német karácsonyi muzikális hangulatát. A rock feldolgozások nem is nagyon próbálkoznak az átformálással: az eredeti dalok alá gitárt, dobot, esetleg egy kis szintetizátort pakolva feldolgozásnak kinevezett végterméket teremtenek, melyek általában nem nagyon különböznek a klasszikusok diszkóritmusban művészi értékétől. S mégis mi történik, ha valami másfélével próbálkozik az egyszeri rockzenész? Vajon a karácsony jut -e a hallgató eszébe, mikor meghallgatja jelen recenzió tárgyát képező, a felvezető kislemezen is szereplő Get Into Spirit dübörgő, menetelős ütemeit? Minden bizonnyal nem, de úgy gondolom, ez az út még mindig kisebb esztétikai bakit valósí­t meg, mint a Christmas For Everyone Bee Gees-t idéző műanyag diszkója, melytől olyan hányingerem támadt, mintha egy egész rúd bejglit vágtam volna be hirtelen. Halford dalcsokrát három csoportra tagolhatjuk: elsőbe a metalosabb első két szám - nem véletlen, hogy ezek kerültek az EP-re - a másodikba az érzelgős, de kissé "megreformált" szerzemények - Winter Song - ,a harmadikba a sima "pakoljunk gitárt alá, oszt hadd szóljon" értelmetlen és felesleges feldolgozások kerültek, melyek egy-egy villanásra a Nostradamus korong zenei világát is megidézik, ámbár annak minden méltósága nélkül. Sajnos a fémszí­vűeknek valami értéket hordozható első csoport stí­lusidegenségével, a másik kettő grupp pedig a hiteltelenségével, és giccses kereteivel keserí­theti el a metalt szeretők táborát, még akkor is, ha a zenészek - szerintem kisujjukból kirázva - formálják valamennyire hallgathatóvá a korongot.

Pontszám: 4

Legutóbbi hozzászólások