Egy mondat az elmaradt apokalipszisról: Sunn O))), Eagle Twin - 2009.10.27. A38

írta Mike | 2009.11.04.

Azon az este elhozták nekünk a hangjegyekbe oltott feneketlen sötétséget, a Hajónak gyomrában, a füstös félhomályban egy ormótlan szörnyeteg kelt életre, elnyelve a józanész minden csíráját, kifordítva szabályokat és korlátokat döntve a földig, és én is erre vártam hosszú ideje, vágytam belépni egy olyan világba, ami elemeire bontja, aztán a maga kénye-kedvére építi össze a zenének nevezett élményt, s végül nem voltam maradéktalanul boldog tőle, de erről majd később, hiszen a történethez tartozott még egy szereplő, akit Eagle Twinnek hívtak, egy szintén bumfordi és ronda teremtés egyenesen Salt Lake Cityből, melynek két alkotója volt csupán, két súlyos, szakállas, harcedzett arc – Gentry Densley baritongitárral és mikrofonnal, illetve Tyler Smith a dobok mögött –, s ez a két bölényszerű ösztönember szótlanul felment a hajódeszkákra, azonmód belefogott a szónikus pusztításba, olyan súllyal, olyan energiával, amely egy komplett együttesnek is a becsületére válna, ugyanis a negyedórás kompozíciók recsegősre torzított, agyongerjesztett gitárnyúzással és széttöredezett-szétpörgetett dobtémákkal megtámogatva hömpölyögtek végtelen időkön át, olykor megszakítva egy-egy hosszabb kiállással vagy egy lecsendesedett epizódtöredékkel, hogy aztán újult erővel robbanjanak be valami goromba, mocsárszagú sludge-doom riffel, a publikum legnagyobb megelégedésére, és utána egy kurta „köszönömmel” vonuljanak le a színről, ők bizony nem azok a szószátyár rockzenészek, ilyen kombájnsúlyú, dögkút-bűzös muzsikához nem is illenék a kokettálás, így hát lemennek gyorsan, maguk mögött hagyva egy legyőzetett közönséget, egy szépszámú közönséget, tudniillik a Hajó gyomra szinte megtelt a népekkel, s noha az egy négyzetméterre eső dús arcszőrzetek száma megduplázódott ezen az estén, láttam egy unott arccal ácsorgó szőkeséget is, olyasfélét, akiről lesír, hogy köze nincs a sludge-drone pároshoz, én az ilyen dolgokat sosem értettem, mindegy is, tényleg csodájára jártam annak, hogy ennyien gyűltünk össze, azt hittem én balga, a Sunn O)))-t nagyjából tizenöten ismerik kis hazánkban, pedig a brit Q magazin 2007-es szubjektív összeállítása szerint minden idők húsz leghangosabb lemeze közt szerepel a horda „White1” című műve, tehát nem kizárt, hogy csak én nem figyeltem oda, és pár év leforgása alatt egy underground kultuszt teremtett a Sunn O))), az a Sunn O))), amelyhez fogható kompromisszummentes extrémitás nem sok van a zenetörténelemben, olyannyira, hogy egyesek a zenei mivoltát is megkérdőjelezik, mindez nem csoda, hiszen egyetlen, fájdalmas hosszan kitartott gitárhang nem feltétlenül muzsika a léleknek, legalábbis a papírforma szerint, élőben azért lecsendesednek a kétkedők is, már ha képesek átvenni azt a hömpölygő rezgést, amelyet a monotonitás fakaszt, akár egy rút kelevényt, mert e nélkül marad a natúr unalom, a csupasz átverés, és félig-meddig én is ezen az állásponton libikókázom azóta, mióta „lement a függöny”, noha előtte volt másfél órányi „lárma” is, maga a koncert, ki hogyan nevezi, lényegében egy alámerülés a muzikális infernóba, hírhedten irgalmatlan hangerővel, a döbbenetes erősítő-arzenál segítségével, s ennek a műsornak az első csaknem húsz perce egyetlen riff ismételgetéséből állt, két kámzsába bújt gitáros hangszere nyomán, akik teátrális karemelgetésekkel jeleztek egymásnak, nyilván begyakorolt volt minden mozdulat és mozzanat, még ha teret is adtak az improvizációnak, s épp ezért nem könnyű pálcát törni afelett, hogy a Sunn O))) zenéje egy hatalmas rögtönzésfolyam, vagy inkább műszerpontossággal kimért tételek szigorú rendszere, mindenesetre a fent említett vontatott prelúdium után megkezdődött az Agartha című kompozíció, és valósággal felüdülést jelentett a Tormentor és a Mayhem frontembereként ismert Csihar Attila színpadra lépése, aki nem csinált egyebet, mint élő hangszerként használva a torkát ezernyi tónusban és modorban énekelt, szavalt, mormogott, kántált, suttogott, hörgött és süvített, mindezt önmaga mélységeibe fordulva, lassú, átszellemült, olykor patetikus gesztusokkal kísérve, igencsak szuggesztív jelenléttel, egyszer rituális maszkkal, máskor pedig méteres, bokorszerű ágakkal a fején, rajta varjúval, sejtelmes-fakó fényekbe öltözve, miközben szüntelenül füst gomolygott, okkult ceremónia és gonosz, obskúrus rítus, kérlelhetetlenül kavargó kútsötét zajmassza, lomha hömpölygéssel, mint a halál folyója, a szenvedésre ítéltetett lassú kínhalála, s a fináléban aztán tetőfokára hágott a színjáték, elsöpört mindent a húszperces Big Church (Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért) irdatlan mélysége-magassága, majd csend lett, sajgó, vészjósló, a zenekar továbbállt, hátrahagyva egy háborgó lázálmot, amely lehetett volna a Vég szimfóniája, az apokalipszisé akár, ám a csontjaira csupaszított zenei váz nem hordozta magában a drámát, a minimalista performance kevésnek bizonyult, hogy kifordítson önmagamból, a nagy katarzis elmaradt tehát.

Mike
Fotók: pitics

 

 

Legutóbbi hozzászólások