Karthago: Időtörés
írta garael | 2009.10.23.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tudom, nem illene ilyen közismert, és kissé elcsépelt szólammal kezdeni, de elég nehéz megkerülni a "30 éve játszunk ugyanabban a felállásban" szlogent, ha az ember a Karthago ról akar írni, jóllehet két, a világ nyugati felén minden bizonnyal az egekig felfuttatott sláger gondoskodott arról, hogy az együttes nevét az egyszeri háziasszony se keverje össze Hannibál kedvenc városával. A Requiem, és az Apáink útján a magyar rocktörténet részei lettek, ez vitathatatlan: a banda a magyar környezetben unikumnak számító, west coast irányultságú muzsikájának slágerlenyomatai. Jellemzően egy-egy ilyen kiugró siker hajlamos a csapatok nagy részét a könnyedebb, hatásvadász melódiák útjára terelni, a Karthago zenéjének azonban minden egyes elemében ott volt az a potenciál, mely a jó értelemben vett populáris jelleget hordozta magában - éppen ezért nem volt szükségük soha lekanyarodni az elefántok által kitaposott ösvényről. Nincs ez másképp a mostani lemezen sem, ámbár a gitárok és a riffek talán egy kicsivel hangsúlyosabban vannak jelen, mint amit korábban megszokhattunk - de ez metallal cizellált fülünknek abszolút nem sértő-sőt! A tradicionális, ám karcos riffek hallatán nekem egyből a modern Krokus ugrott be, ahol az AC/DC, ZZ TOP blues alapúsága hard rock dallamokkal, és heavy metal megszólalással teremt különleges világot. A csapat erőssége, a dramaturgia most is működik, a dalok a szokásos igényességgel építkezve hegyezik ki a többszólamú vokálokkal megspékelt refréneket, melyek hatására olyan himnuszok keletkeztek, mint az újkori Karthago a szigort és a dallamosságot talán legjobban vegyítő szerzeménye, az Élek...., vagy a Ne aludj, ha a rock'n' roll szól. A lemez persze nem a sprintbajnokságra készült, az albumot uraló dögös középtempó azonban még inkább kihangsúlyozza a csapat fémesebb oldalát, végre tényleg hallani az elefántdübörgést, a Veszélyes játék kezdőriffje bármely power alapú metalbrigádnak becsületére válna A szövegek egyrészt az elmúlt 30 év visszatekintéseként alkotnak keretet, másrészt újból megfogalmazzák az együttes ars poetica-ját, zenéhez fűződő attitűdjét, szerencsésen elkerülve a mostanában jellemző fekete-fehér moralizálást. A lemez abszolúte méltó társa a korábbi Karthago műveknek, sőt, bátran kijelenthetem, hogy egyetlen momentumtól eltekintve az egyik legerősebb pontja a csapat diszkográfiájának: ez a momentum pedig Takáts Tamás hangja. Lehet itt szépítgetni, hogy karcosabb lett, meg férfiasabb, de a tény akkor is tény marad, az énekes produktuma árnyéka önmagának Főleg a felső regiszterekben érzem azt az erőlködést, melyet talán el kellett volna kerülni, s melyet egy ilyen profi énekes minden bizonnyal el is tud kerülni.
Legutóbbi hozzászólások