A metál az sz....r, de nem. A jazz az jó, de nem. A komolyzene jó?
írta garael | 2006.02.18.
A fórumokat olvasgatva - hiába, kiapadhatatlan kincsesbányája ez a gondolatok telérjeinek- gyakran olvasom - akadémikus, (kissé dogmatikus) érvrendszerrel alátámasztva - egyes zenei stílusok - és zenészek előtérbe helyezését, mindenek fölé helyezését a könnyűzenei palettán.De vajon létezik e olyan objektív értékelési rendszer, ami alátámasztaná ezeket az érveket, és sorrendiséget állítana fel az egyes műfajok és kategóriák között? Nézzük csak meg, hogy a leggyakrabban felhozott érv mennyire helytálló: a zene technikai bonyolultsága. Mivel nem vagyok zenész, nem tudom eldönteni, hogy menyire nehéz lejátszani mondjuk egy improvizatív Jazz darabot, mennyire egy Malmsteen-i hokimeccset, vagy egy technikás death darát. Bizonyára vannak olyan standardek, amik által megállapítható, hogy melyiket: milyen fajta adottságok kellenek ehhez, illetve ahhoz. Ám nem biztos, hogy a technikai szint emelkedett követelményrendszere eléri azt a hatást, amit az a zene ki akar fejezni, a bonyolultság, a díszítések és technikai bravúrok gyakran az eredményesség, a befogadhatóság rovására mennek - a befogadhatatlanság egy bizonyos szint után pedig már nem értékmérő, pusztán egyes sznob csoportok tekinthetik annak, - én inkább az öncélúság jegyeit vélem felfedezni benne. De mondjunk egy nem zenei példát is erre: vizsgáljuk meg a szamuráj vívótechnika történetét (bocs a hirtelen váltásért). Nos, a 17. században a véres klánháborúk során a vívótechnika Japánban az eredményesség csúcsait verdeste, a Musashi féle vívóiskola pedig maga volt a kardba oltott terminátor-program. A háborúk elmúltával a békés császári restauráció évei a művészetek fejlődésének aranykora volt, a kultúra addig soha nem látott mértékben virágzott.A szamurájok a nemeseknek kötelező művészeti ágakat gyakorolták véres háborúk helyett, a kard használatában pedig előtérbe kerültek a művészi jelleget kifejező mozdulatok. A formagyakorlatok olyan - szemnek gyönyörködtető, és technikailag szinte felfoghatatlan bravúrokat kezdtek tartalmazni, melyeknek azonban közük sem volt a valódi fegyveres küzdelem hatékony, és célszerű metódusához. A legjobb vívómesterek célül tűzték ki, hogy a stilizált párbajokban az elsődleges a szépség, az önmagunk lényének művészi kifejezése. A császári udvarban eluralkodó nézetnek köszönhetően a büszke szamurájok lassan cirkuszi akrobatákká vedlettek át, s mikor kitört az újabb polgárháború, az addig megvetett ronin-ok (gazdátlan, nem udvari nemesek) az ütközetek legyőzhetetlen halálosztóivá váltak sallangmentes, letisztult technikájuknak köszönhetően. A zene esetében a matematikára vetített bonyolultság éppen azt a célt veheti el, amit a művészet maga elé tűz: értékek átadását, és a személyiség kifejeződésének értelmezhetőségét, a publikum általi átélhetőségét. A technikai módszerekhez való görcsös ragaszkodás, annak a mindenek fölé helyezése a 19. századbeli művészeti akadémizmushoz vezethet, mely éppen emiatt vált a művészi szabadság kerékkötőjévé, valamint a vele való szembenállás a modern művészetek fő inspiráló erejévé. A másik érv a hivatalos felfogás, a köztudatba rögzített értékrendszer. Az, hogy mit tekintünk értékesnek a művészetben, igen nehéz eldönteni, hiszen a hatékonyság és eredményesség itt nem mérhető méterekben,wattokban, és a belőlük nyerhető pénz mennyisége is gyakran félrevezető lehet. Ezért is elfogadott általában az a nézet, hogy az adott művészeti ág professzionális művelői mondják ki valamely művészeti darabnak, stílusnak, teljesítménynek az értékét. Az, hogy a komolyzene felüláll a könnyűzenén, az opera össze sem hasonlítható egy metálkoncerttel már gyermekkorunk óta a szocializációban belénk súlykolt normarendszer alapjaiba épült, amitől igen nehéz elszakadni. Vannak természetesen olyan darabok, melyek valóban történelmi időktől függetlenül megérintik az embereket, ám úgy gondolom, hogy ez stílustól függetlenül bekövetkezhet, ugyanúgy a könnyű-, mint a komolyzenében. A klasszikus művészetek értékét az elmúlt évszázadok hitelesítették, hagyjunk hát időt a jóval fiatalabb társművészeteknek is. Gondoljunk csak bele, a ma klasszikusnak ítélt darabok csak az adott korra jellemző formanyelvvel dolgozhattak - mással nem, hiszen vagy a technikai feltételek nem voltak adottak, vagy a célközönség nem értette volna meg- , és így adták meg az általuk közvetített értékek kifejezési standar-jeit. Azóta azonban sokminden megváltozott, a színház mellett megjelent a film, kéőbb a video, melyek túl frissek még ahhoz, hogy bevonuljanak a klasszikus művészetek pantheonjába.(a TV a társadalmi köztudatban még mindig jóval hátrább szorul az értékrendszerben a színházzal szemben ). Mondhatnánk azt is, hogy az átlagembernek igenis meg kell mondani, mi az értékes, ám ennek veszélyei is vannak: a média, mint az értékek elsődleges szócsöve, torz irányba is viheti a közízlést. Az avantgarde művészetek gyakran öncélú kifejezésmódja pedig csak egy szűk szakmai réteg számára érthető: ezáltal meg lehet kérdőjelezni, vajon mennyire képes szólni az emberekhez, ami az időtálló produktumok egyik legfőbb sajátja. Vajon nem ad ez a "szakmai értelem" egyfajta felsőbbrendűségi érzést, és viszi torz irányba az eredeti célt, táptalaját adva ezzel a visszaélésnek. (A tömegpszichológia szerint a tömegbe tartozó ember nem szereti, ha véleménye nem azonos a tömeg hivatalos véleményével. Gondoljunk csak bele, hányan mondanánk ki egy kiállításon hangosan egy absztrakt , a kritika által agyondícsért műre, hogy hű, mi ez a vacak. A legtöbb ember ilyenkor hunyorogva bólogat, és közben magában keresi a hibát, vajon miért nem látja a műben az adott mondanivalót és értéket). De térjünk vissza a zenéhez. Amennyiben a technikai tartalom határozná meg az értékelési szempontokat, akkor a népzene nem válhatna az adott nemzet egyik fő értékhordozójává. A delta blues a maga egyszerűségében gyakran van olyan kifejező, mint a legösszetettebb modern zenei műfaj sokszor a hajat égnek állító darabja. Úgy gondolom, mindezek is bizonyítják , hogy stílustól függetlenül lehet maradandót létrehozni, a művészetek célja pedig éppen nem az értelmetlen kategória verseny, hanem az örök emberi gondolatok- valamint a szórakoztatás- kifejezésének nem technikába, hanem értékekbe, érzelmekbe és azok közvetítésébe oltott igénye.(az meg, hogy ez milyen formában valósul meg, legyen az esztéták feladata).
Legutóbbi hozzászólások