KISS: Sonic Boom

11 év várakozás, 11 év reménykedés (időnként még azt is elveszítve), 11 év találgatás és változatlan rajongás. Talán dióhéjban így lehetne jellemezni egy KISS rajongó elmúlt 11 évét. Hosszú idő. Ennyi idő alatt házasságok köttetnek (és sajnos mennek tönkre), gyermekek nőnek fel, örökérvényűnek hitt méregdrága tárgyak lesznek az enyészeté, háborúk jönnek és mennek, rendszerek buknak, emberek öregszenek, vagy halnak meg, stb… Vannak zenekarok, akiknek az összmunkássága nem tesz ki ennyit és vannak olyanok is, akik ennyi idő alatt világsztárokká válnak. Na jó, nem fokozom tovább, csak kicsit érzékeltetni szerettem volna, mi minden történhet annyi idő alatt, míg Gene Simmons és csapata azon gondolkodott vajon készítsenek-e új lemezt, vagy sem. Közben pár évvel ezelőtt néhány nyilatkozatban jött a hidegzuhany, miszerint biztos, hogy több KISS stúdióalbum nem fog megjelenni, és ezzel sokak reménye el is szállt a végtelenbe. Persze itt ismét beigazolódott a „soha ne mondd azt, hogy soha” örökérvényű közhely. Nem tudom, most mi inspirálta a csapatot, hogy stúdióba vonuljanak és alkossanak, de nem is igazán érdekel. A lényeg a végeredmény, az a fénylő korong, amit végre a kezemben tarthatok, és amit több mint egy hete nem tudok kivenni a lejátszómból. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot előre azzal, ha kijelentem a KISS a Sonic Boom albummal olyat alkotott, aminek ott van a helye a nagy klasszikus KISS albumok mellett a polcon.
Ahogy híre ment a megjelenésnek megfogadtam, egyetlen hangot nem hallgatok meg semmilyen beetető oldalon, de még arra sem vetemedem, hogy valamilyen kétes minőségű letöltést válasszak a kíváncsiságtól az oldalamon tátongó egyre nagyobb lyuk szűkítésére. Közben persze megjelent a Modern Day Delilah és mindenki azt hallgatta, ráadásul azonnal az összes fórumon megjelentek a vélemények, amiket nagyon nehéz volt figyelmen kívül hagyni, csakúgy, mint a rengeteg érdeklődő e-mailt, amit nap, mint nap kaptam azoktól az ismerőseimtől, akik tudnak a zenekar iránti fanatizmusomról. Aztán végre felvirradt a nap, és mint egy gyermek, mosolygó arccal tarthattam kezemben az új KISS lemezt egy belvárosi hanglemezboltban. Már csak minél előbb haza kellett érni…
Bevallom a korongot végighallgatva nem egészen értem, miért a nyitó Modern Day Delilah lett a Sonic Boom „kislemezes” húzó dala, mert ha valamelyik, akkor ez a mű lóg ki számomra legjobban a sorból. Bár lemeznyitásnak nagyon dögös és találó nóta, de nem tükrözi hűen az utána hallható anyag stílusát és lendületét sem. Sokkal inkább a sorban érkező Russian Roulette, ami egy tökös Gene dal annak minden trükkével és életérzésével együtt. Az egyik nagy favoritom a lemezen, és az egyik legkönnyebben megjegyezhető, „népénekeltető” dal. Aztán a Never Enough alatt értettem meg először, mit is akartak ezzel az albummal igazán a fiúk. Itt érkezett meg nálam a beígért hetvenes évek hangzása, de itt viszont annyira, hogy az a bizonyos „dézsávű” is befutott rendesen. Ettől a ponttól pedig már nincs megállás. A Simmons által fémjelzett Yes I Know (Nobody’s Perfect) azonnal léggitározásra és idétlen mozgásra késztetett. Ilyen profi időutazásban még a Vissza a jövőbe színészeinek sem volt részük. Nem igazán tudom úgy kifejezni az érzéseimet ezzel kapcsolatban, hogy az olvasónak száz százalékig vissza tudjam adni, de azzal a rövid gondolattal, ami eszembe jutott a dal hallgatása közben, talán mégis sikerül; „ez az, végre újra itthon vagyunk…”. A Stand refrénje és vokáljai, valamint kiállásai igazi iskolapéldái az amerikai dallamos rockzene alapjainak. Ezután ismét egy Simmons-féle csajozós dal következik a Hot and Cold, aminek hangulata és előadása olyan, ami alatt, ha valaki nem ismerné a fent nevezett urat, nem gondolná, hogy betöltötte a hatvanat, bár hangján már érezni lehet a korral járó tompaságot, de valahogy Ő még ezt is a javára tudja fordítani. Az All For The Glory-ban a hűséges Eric Singer is lehetőséget kap, hogy megmutassa énektudását. Hallottam már olyan véleményeket, hogy ha Stanley énekelné a dalt, a lemez egyik legjobbja lehetne, de én ezt nem osztom. Szerintem nagyon üde színfolt Eric éneke, és hagyományőrző is egyben, már ha értjük mire is gondolok. Itt elérkeztünk, ahhoz a nótához, ami első hallgatásra, és azóta is a legnagyobb kedvencem a lemezen. A Stanley-féle Danger Us annyira eltalált és stílusos dal, ami nálam feliratkozott a zenekar Best of… kategóriájába. A könnyed hangvételű téma után jön egy kis Gene-doom. Az I’m an Animal súlyos riffjei és Simmons éneke hozzá, igazán monumentálissá teszik a dalt. Gyanítom, hamarosan ez a nóta lesz a koncerteken a lámpaerdők tetejének himnusza. És, hogy a hagyományok őrzése vonatkozásában valóban teljes legyen az anyag, a When Lightning Strikes-banTommy Thayer is kapott a mikrofon mellett egy kis helyet, hogy a régi szép időket felidézve legyen egy „Ace” nóta is az albumon. A záró Say Yeah talán a legmodernebb mű a lemezen, már ha lehet ilyen minősítést tenni. Igazi Stanley nóta, ami akár a Live To Win albumon is elfért volna. Igazi bulizós, közönség-énekeltetős szám.
Ahogy az anyag, úgy a zenészek is kiválóan teljesítenek. Semmi trükk, villogás vagy okoskodás nincs az új KISS lemezen. Mindenki teszi a dolgát, amit megszokhattunk annak idején tőlük. Talán abba lehet belekötni, hogy a két „új zenész” szinte iparos módjára hozza az elődeik által lefektetett alapokat, de hát kérem, ez itt nem róluk szól. Ez a KISS!
A kiadvány két korongot tartalmaz még. Egy tavaly kiadott válogatás albumot, amin a mostani csapat játékával hallhatók a nagy slágerek. Aki annak idején nem szerezte be, most érdemes egyben megvásárolni, mert kimondottan élvezetes hallgatni a stúdióban frissen rögzített nótákat.
A bónusz dvd… hát, hogy is mondjam…, hagy némi kívánnivalót maga után. Nem egészen értem a miértjét a dolognak. A Buenos Aires-ben idén rögzített felvétel inkább egy hangulatjelentés a világ másik táján lezajlott koncertről, mint értékelhető és sokszor nézhető anyag.
Engedtessék meg egy kis kitérő a végére. Hosszú évek óta végre úgy hallgattam meg egy lemezt, ahogy annak idején tettük a bakelit korszakában. A várakozás izgalma, a lemezboltban való találkozás az albummal, a hazarohanás, mind-mind csak fokozta azt az eufóriát, amit átéltem a Sonic Boom hallgatása közben. A rengeteg promo cd, autóban, vagy útközben hallgatott mp3 után, egy pohár bor mellett a borítót nézegetve és olvasgatva meghallgatni egy friss anyagot, a legjobb a világon. Rohanó világunkban ajánlom mindenkinek.