Mike Tramp & The Rock 'n' Roll Circuz
írta Kotta | 2009.10.12.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Őszintén szólva nem értem Mike Tramp-et. A tavalyi White Lion újjáalakulással némi reflektorfényt magára irányító frontembert ugyanis nagyon megbocsátóan fogadta mind a szakma, mind a közönség. Igazság szerint darabokra kellett volna szedni ugyanis a teljes koncepciót. Vito Bratta nélkül az oroszlán nem hogy különleges (fehér) lenne, de egyenesen fogatlan. Ha legalább egy közel hasonló képességű virtuózzal helyettesítette volna (szaladgál belőlük éppen elég), az hagyján, de valljuk be, Jamie Law egy korrekt, középszerű iparos, semmi több. Tramp gyakorlatilag kisajátította a White Lion nevet, sutba dobva az örökség több fontos elemét. Ehhez képest, köszönhetően a nosztalgiafaktornak és hallgatható nótáknak, a Return Of The Pride fogadtatása meglepően jóra sikerült. Az egyszerű ember gyermeke azt gondolná ebből (na meg a hercehurcából, ami a név megszerzését övezte), hogy a dán pacsirta ezen a vonalon fog tovább menni. De a zeneipar kerekei ezek szerint máshogy őrölnek. Talán éppen a név körüli tisztázatlanságok miatt, ismét saját nevén jelentet meg albumot. Na, tessék, akkor mire kellett ez a nagy Rock 'n' Roll Circuz, ha csak arra nem, hogy szarkasztikusan ütős nevet választhasson kísérőzenekarának és új albumának. Ezen gondolatok cikáztak a fejemben a lemez hallgatása előtt. Viszont, ahogy elindult az első szám, rögtön megértettem miért is kellett az új dizájn és egyúttal virtuális vállveregetésben is részesítettem Mike barátunkat, mert volt annyi esze, hogy nem hagyta (akarta) sárba taposni a White Lion maradék mítoszát némi extra figyelemért cserébe. Persze mindezt csak az után, hogy - szintén képzeletben - jól fenéken billentettem, amúgy kedvesen, atyaian, hogy azt mondja: "Drága édes fiam! Mi a szent sz**t csinálsz te itten?". Ennek, amit a lemezen hallani, ugyanis semmi köze sincs a Fehér Oroszlánhoz, de még csak a hard rockhoz se nagyon. Amerikai rádió-rock, hadd ne mondjam, pop-rock slágerek (enyhe country-s, délies beütéssel) sorakoznak itt, a maguk stílusában egyébként korrektül kivitelezve. Ha azt kérdezed, hogy mi fenét akarnak skandináv zenészek ezzel a zenével, amiből odaát Dunát, akarom mondani Mississippi-t lehet rekeszteni, azt mondom: "hát ez az! Mit is?" Gondolom valamelyik lemezcéges PR szakember meglátta Tramp-ben (aki 48 éves kora ellenére még mindig jól néz ki) a szépfiút, és fátyolos, érzelmes hangjában a bugyi-nedvesítés egyetemes receptjét. Ha Bon Jovi-nak bejött az érzelmes rocker szerep, miért ne működne itt is? Nem is tudom, méltassuk egy kicsit a négy klasszikus White Lion lemezt? Erre a produkcióra ugyanis (a Popcorn és a Bravo hasábjain kívül) túl sok szót nem érdemes vesztegetni, legalább is nem egy magára valamit is adó fémzenei portálon. Nem akarom bántani szegényt, mert a maga stílusában nem rossz ez a lemez (habár abban nem vagyok teljesen biztos - nem ismerem ezt a stílust -, hogy nincs egy-két nagy nyúlás rajta, legalább is néhány megoldás gyanúsan ismerős), meg amúgy is megvan neki a maga baja (többek közt minden reggel szembe kell néznie magával borotválkozás közben), de szomorú hallgatni ezt a műanyag rockot azon a különleges hangon, amivel a Wait-hez és a Lonely Nights-hoz hasonlatos dallamokat szokta meg a fülünk.
Legutóbbi hozzászólások