The Wildhearts: Chutzpah!

írta Kotta | 2009.10.02.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Backstage Alliance

Weblap: www.thewildhearts.com

Stílus: punk/rock/metal/fun

Származás: Anglia

 

Zenészek
Ginger - ének, gitár Scott Sorry - basszusgitár C.J - gitár, ének Ritch Battersby - dobok
Dalcímek
1. The Jackson Whites 2. Plastic Jebus 3. The Only One 4. John Of Violence 5. You Are Proof That Not All Women Are Insane 6. Tim Smith 7. Low Energy Vortex 8. You Took The Sunshine From New York 9. Mazel Tov Cocktail 10. Chutzpah!
Értékelés

Tulajdonképpen rejtély, hogy a The Wildhearts miért nem futott be sokkal nagyobb karriert a ‘90-es években, mint amilyent, hiszen a hozzájuk hasonló, lendületes, dallamos punk/rock zenekarok (Green Day, Offspring) mind megcsinálták a szerencséjüket. Pedig ezeknél jóval izgalmasabb zenét játszik, többféle stí­lus is magukba olvasztanak, ami akkoriban szintén nem volt hátrány (lásd Living Colour, Faith No More). Illetve gondolok egy valamire: angolok. Ezért a britpop (és annak gyökerei, a “britbeat", lásd később Beatles) is jócskán hatott a dallamvilágukra, márpedig azt - az angol humorral egyetemben (melyből szintén van egy jó adag ebben a zenekarban) - Amerikában nemigen értik... viszont, ha az amerikai siker elmarad, a világhí­rnek is lőttek! Talán manapság több sikerrel járnak! Jól beilleszthetők ugyanis a glam/sleeze metal új hullámának jelenleg népszerű áramlatába is, azon zenekarok közé, akik ezt a stí­lus modernizálták és ma is életben tartják. Gondolok itt az olyan skandináv bandákra, mint a Hardcore Superstar, a Backyard Babies vagy a Hellacopters, akik tuti, hogy rongyosra hallgatták az Earth vs The Wildhearts c. lemezt és a Violent New Breed-et is a Shotgun Messiah-től (két újabb jelentkező a kedvenc lemezeim sorozatba). Ginger, mielőtt megalapí­totta volna saját zenekarát, a Quireboys-ban tanulta ki a szakmát (ahonnan állí­tólag nem önszántából távozott), és aki egymaga a The Wildhearts (körülötte úgy jönnek-mennek a tagok, mint egy projektben) igazán megérdemelne egy kis elismerést végre: az egyik legeredetibb kemény rock zenekart működteti immár 20 éve, és ahogy az az újí­tókkal lenni szokott, a hatása nagyobb, mint a népszerűsége. Azt még nem is emlí­tettem, hogy a The Wildhearts nem átallja 6-7 perces számokkal megszórni a lemezeit - na ez egyáltalán nem illik bele a pop-punk filozófiába, szóval ez sem segí­tett sokat. Ha mindebből egyelőre nem sikerült levenned milyen zenét is játszik ez a banda, ne aggódj, a hiba nem a te készülékedben van. A helyzet az, hogy meglehetősen bekategorizálhatatlanok (de szép hosszú, magyar szó!). Alapvetően lendületes gitárzene ez, mega-dallamos, Beatles-t idéző melódiákkal és refrénekkel, de ne lepődj meg azon sem, ha metalos riffelést, vagy hardcore-osan szaggatott ritmusokat hallasz a számokban. (Most jövök csak rá, ahogy ezt í­rom, hogy bizony az Avanged Sevenfold sem találta fel a spanyol-viaszt.) Ráadásul náluk tényleg kiszámí­thatatlan, mi történik a következő pillanatban, éppúgy képesek refrén nélküli számot í­rni, mint olyant, ami egyetlen nagy refrén. A Chutzpah! is felvonultatja az összes jól bevált formulát, annyit érdemes talán megjegyezni, hogy ezúttal mintha maguk is jobban odafigyeltek volna arra, hogy megfeleljenek a 21. század igényeinek. Ennek megfelelően ez a legkompaktabb, legkeményebb, mégis legváltozatosabb lemezük. Egyrészt ezúttal mellőzték a hosszabb számokat, rövid slágerbombákat igyekeztek gyártani (kivéve a cí­madót), másrészt a dalok a pop/rock-tól az egészen az extrémen keményig terjednek (akár egy számon belül is, pl. éppen a Chutzpah! szinte grindcore-os tempóban/üvöltözéssel indul, amit a '80-as évek diszkó-slágereire hajazó refrén koronáz meg, aztán metalkodnak egy cseppet, majd levezetésnek jön egy kis November Rain fí­ling). A Tim Smith riffjét viszont akár Dave Mustaine is megirigyelhetné, ennek a refrénje történetesen a 60-as, 70-es évek stí­lusában fogant, leginkább progresszí­v/pszichedelikus rocknak nevezném - szóval ilyen zenekar ez!

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások