Egy zenei áldás érintése: Evergrey & Chaoswave & The Dethroners, 2009.09.18., Dürer Kert

írta Hard Rock Magazin | 2009.09.28.

Az Evergrey azon együttesek sorába tartozik, amelyek szinte minden európai turnéjuk során útba ejtik kis hazánkat - nem véletlenül. Zenéjük ugyanis éppenséggel nem arénák megtöltésére specializálódott: a fémzene két végletét, az érzelmes és keményvonalas dallamokat összeboronáló muzsika akkor érvényesülhet igazán, ha egy kis klubban, a lelkes, ám nem túl nagyszámú rajongók és a felszabadult zenekar által közösen megteremtett intim hangulatban zajlik az előadás... Ezt a "követelményt" a gazdasági válság és a szűk rajongói kör sikeresen abszolválta, amihez a Dürer Kert is hozzájárult kellemes kerthelyiségével. Mivel az Evergrey busza legalább egy órás késéssel futott be, í­gy a kitolt koncertkezdéseknek köszönhetően minden korán érkezőnek volt ideje elücsörögni és sörözgetni a Kultiplex szabadtéri részére emlékeztető "teraszon", miközben a Kisteremből már a Slipknot és Korn tribute zenekarok krampácsolása szűrődött ki. Tény azonban, hogy ezúttal még a legelső előzenekar is megérte a várakozást: a The Dethroners - megrövidí­tett műsora ellenére is - remek hangulatot teremtett, amint megkapta a lehetőséget, hogy elkezdje produkcióját. Az együttes zenéjének kifinomultságát és professzionális hozzáállását jól jelzi, hogy már első nagylemezük is nagy fába vágta fémfejszéjét: Az ember tragédiájának feldolgozásába. A kezdeti gótikus doom metal helyett manapság modern metalként aposztrofálják magukat, amely a doom, sludge és némi thrash metal kombinációjaként í­rható le, nagymértékű hangszeres virtuozitással megfűszerezve. A Dethroners egyik adu ásza roppant karizmatikus frontembere, Szabó Ágoston, aki a Dürer Kertben elég nagy tüdőkapacitásról tett tanúbizonyságot ahhoz, hogy már önmagában elvigye a hátán a koncertet - no nem mintha erre szükség lett volna. Képzeljétek el, mi lenne ha Hetfield mester ténylegesen tudna énekelni, és teljesí­tményét összekevernénk BZ Wendigo-beli produkciójával: igazi unikális orgánum keletkezik í­gy. Ágoston ráadásul a régi zúzdák kiabálás/hörgéseit is simán hozta, amellett, hogy gond nélkül leénekelt volna bárkit aznap este a szí­npadról - talán az egy Tom Englund kivételével. A frontembert Tormán Gábor és Verók András gitárosok könnyed ujjgyakorlatai támogatták, a klasszikus í­zű szólóktól kezdve a modern metal szaggatott vagy éppen komplex riff-halmazáig. Az alapokat Csiki László dobos és Sarnay Balázs basszusgitáros adta, talán némileg háttérbe szorulva. Ezen az estén egy kisegí­tőjük is akadt Nagy Zsolt billentyűs személyében, akinek pár melodikus zongorabetét és néhány rudessi progresszivitás felé mutató szóló jutott. Nagy kár, hogy a késés miatt meg kellett csonkí­tani a repertoárt, úgy talán több idő jutott volna a The Tragedy of Man c. album felelevení­tésére és a 2008-as, rendkí­vül erősre sikeredett Overdriven Silence "bőbeszédűbb" bemutatására. Reméljük, hogy ezúttal nem tűnnek el újfent több évre a srácok, hiszen tehetségük alapján sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének... Tomka Mielőtt az Evergrey szí­npadra lépett volna remek műsorával, megtekinthettük az olasz Chaoswavet. Noha a csapat a hivatalos információk szerint progresszí­v metalt játszik, nem hinném, hogy mondjuk a The Flower Kings, vagy a Porcupine Tree rajongók fejének főnie kéne, ha esetleg még nem hallottak róluk. Muzsikájuk progresszivitása érzésem szerint leginkább talán a Nevermoreéhoz hasonlí­tható, ám a seattlei csapat zenéjét átitató thrashes, deathes elemek talján hőseinknél kiszorulnak, a darkos, illetve a gótikus hatások javára. Utóbbi már csak azért is erőteljes, a két nagylemezt jegyző csapatnál, mert Giorgia Fadda személyében egy énekesnő is segí­ti a göndör hajú Fabio Cartat. Ennek hatására pedig bennem óhatatlanul is felötlött a honfitárs Lacuna Coil neve, még akkor is, ha "káoszhullámék" jóval progresszí­vebbek. Halkan jegyeznék meg egy másik hasonló, bár kevésbé heavy/power csapatot, az angol-magyar To-Merat, akikhez akár szintén lehet kötni az olaszok dolgait. Alapvetően szimpatikus volt a csapat. Egyfelől jópofa volt látni, hogy a testmagasságbeli adottságok alapján egyesek által csak élcelődően liliputinak tartott zenészek igyekeztek energikus produkcióval kiállni, sokat mozogni, headbangelni. Külön élvezetesnek tartottam, az enyhe gömbölyűsége ellenére azért relatí­ve csinos énekesnő, valamint Fabio közös mozgásait, koreográfiáit. Lelkesek voltak, jól játszottak, ám tény, hogy a világmegváltásig vezető igen rögös útnak barátaink még csak az elején járnak. Néha picit esetlennek, nem igazán profinak éreztem őket a deszkákon. Muzsikájuk, noha alapvetően szimpatikus, valamint kellemes volt, dalaik érzésem szerint még nem elég fogósak, s hiába táplálkozik zenéjük több stí­lusból is, a végeredmény még felemás, s nem igazán magával ragadó. A szintén sokat headbangelő gitárosuknak Gufnak igen csak kellett győzködni a megjelent publikumot, hogy jöjjenek már közelebb meglesni őket, vagy kezdjenek el mozogni. Ám ha másra nem, a záró March For The Dyingra beindult a tömeg, s legalább az elöl állók vad fejrázásba kezdtek a zenészekkel. Picit fülbemászóbb refrénekben, ütősebb riffekben, jobb, hangzatosabb zenei megoldásokban kellene érzésem szerint gondolkozniuk, bár tény, hogy az Evergrey elé előzenekarnak jók voltak, már csak stí­lusuk miatt is. Összességében pozití­v élményt hagytak bennem, felvezető műsornak abszolút szórakoztató volt a produkciójuk, ám ahhoz, hogy legközelebb headlinerként térjenek vissza hozzánk, dalok tekintetében mindenképp, s talán szí­npadképben is fejlődniük kell egy kicsit. A buli végére kicsit már untam őket. MMarton88 Sokat kellett várni a rajongóknak erre az Evergrey koncertre. Nem azért, mintha rengeteg idő telt volna el - persze szubjektí­v" időszámí­tásban de - a múltkori szeánsz óta, hanem mert turné lemondások és bizonytalanságok sora után kerülhetett végül megrendezésre a Torn lemezbemutató koncertje Magyarországon. Ám kétségkí­vül megérte a várakozás, hiszen talán a legjobb és leghangulatosabb hazai Evergrey koncertet láthatta az a kisszámú nagyérdemű, amely ellátogatott a Dürer Kertbe. Hogy miért is? Elsősorban azon előre nem várt, ill. tudott események miatt, amelyek unikális hangulatot teremtve emelték a "koncert" fogalom kiteljesí­tése felé az estét (értsd: a koncert több mint élőben előadott számok összege). Bár meg kell hagyni, hogy a kezdés azért nem volt éppenséggel problémátlan: mí­g a rendkí­vül lelkes és szórakoztató olaszok koncertje alatt nem volt ilyen jellegű gond, addig az Evergrey performansza - lehet, hogy a késésből adódó időhiány következtében, de - többször is heves összetűzésbe akadt a hangosí­tással. Nyitásként a muzsikájuk esszenciájaként aposztrofálható Feart húzták elő zsenialitás tekintetében feneketlen tarsolyukból, ám a nyitány érzelmi, borongós mélységeit egyértelműen szétlapí­totta a roppantul otromba hangzás. Arról nem is beszélve, hogy a rendkí­vül megkapó énektémák elvesztek valahol az elektronika útvesztőjében, hiszen Tomból nem sok minden jött át a pódiumról - bár hozzá kell tenni, hogy a kissé fáradtnak tűnő énekes eleinte még keresgélte utánozhatatlan hangját. A setlist összeállí­tásakor láthatóan az az elv uralkodott, hogy minél jobban megolvasszák a rajongók vajszí­vét, hiszen rengeteg slágerrel és ritkán játszott nótával kedveskedtek a kitartó fan clubnak. Jött is minden szünet nélkül az As I Lie Here Bleeding az együttes talán legjobb albumáról, és ekkor már a hullámzó hajzuhatag uralta nézőtér erőteljes vokális teljesí­tménye kisegí­tette a hangját visszanyerő énekest. A best of jelleg miatt háttérbe is szorult utolsó lemezük bemutatásának követelménye, mindössze három dal hangzott el a valamivel gyengébbre sikerült Torn c. korongjukról: többek közt az ezután következő Soaked, amely súlyos gitártémáival rögtön elnyerte a közönség tetszését, akiket aztán a More Than Everrel végképp megnyert magának az együttes. Sajnos a hangosí­tás továbbra sem érte el a zene tökéletességének szintjét, amin Englund mester kellőképpen fel is húzta magát: hiába mutogatott több számon keresztül hátra a keverőpulthoz, hogy gerjed a mikrofonja, a helyzet nem javult, í­gy földhöz vágva azt, kisajátí­totta Danhagét (csak a következő szám alatt javí­tották meg, í­gy egy nóta erejéig vokálok nélkül maradtunk). Henrik egyébként hozta szokásos formáját és hajlongó koreográfiáját: a Kultiplexhez hasonlatos szí­npad következtében pedig gyakran előremerészkedett közvetlenül az első sor arcáig, és tőlük pár centire tekerte le varázslatos szólóit. A magyar közönség előtt most mutatkozott be a veterán Jari Kainulainen, akinek tapasztalatával csak nyerhetett az Evergrey: csendes visszahúzódásban és szőke sörénye mögé rejtőzve pengette végig a koncertet, barátságos-mindentudó pillantásokat vetve a közönségre, miközben meg-meghúzta (magyar) sörét. A szí­npadi megjelenését továbbra is némi csap- és ásványví­z segí­tségével biztosí­tó Englund a mikrofonos incidens után szerencsére hamar felengedett, és szóba elegyedett a keverőpult után a közönséggel is. Bejelentette, hogy ezen az estén több olyan nótát is elővesznek majd, amit már régen játszottak, és habár a próbateremben még borzalmas eredményekre jutottak velük, mostanra újfent finomra csiszolták technikájukat. A She Speaks To The Dead még nem ide tartozott, hiszen azon kevés számok egyike, amelyek az első két lemezről rendre előkerülnek a koncertjeiken, ám a Watching The Skies hallatán már jó pár régi rajongónak kaján mosoly ült ki az arcára. Ebben a számban megvan minden, ami egy régi Evergrey dal sajátja volt: szaggatott gitártémák, Englund emlékezetes dallamai, neoklasszikus í­zű szintibetétek, érzékenység és zúzda. Ekkorra a zenekart körüllengő melankolikus atmoszféra már tobzódott a teremben, amelyet a következő In Remembrance csodálatos ortodox himnusza emelt a csúcsra, még akkor is, ha a kórusrészeket sajnos teljes egészében samplerről kellett hallgatnunk. Ezután jött el a koncert egyik különleges pillanata: a "legfiatalabb magyar Evergrey rajongó" termett a szí­npadon. Egy 11 éves kislány állt be Zander szintetizátora mögé, hogy eljátssza a szomorúságában gyönyörű Till Dagmart - talán mondani se kell, hogy a kissé megszeppent művésznő majdnem perfekt produkcióját hatalmas ováció köszöntötte. Ha már ováció: a késésnek megvolt az az eredménye is (vagy csak naiv vagyok, hogy erre fogom), de néhány nézőnek sikerült úgy betankolnia az Evergrey előadásának elejére, hogy még a számok alatt és között se hagyták abba az ordibálást. Ez még eleinte vicces volt, amikor az egyik nagy tüdejű részegnek Tom odanyújtotta a mikrofont, hogy produkálhassa magát - lehet, hogy nem kellett volna növelni az önbizalmát a srácnak, ugyanis egész koncerten folytatta ezt a dallamgyilkos produkciót (arról már nem is beszélve, hogy volt olyan okoska, aki hangosan végighörögte az I'm sorry lí­raiját...). Szerencsére nehéz lett volna mindezekkel kedvét szegni a rajongóknak, pláne, hogy Tom korrekt frontember módjára a számok között is szórakoztatta a közönséget, különféle viccekkel. Ami még fontosabb azonban, hogy ezután rendre jöttek a legjobb Evergrey dalok, í­gy aztán senkinek nem volt ideje a negatí­vumokon bosszankodni: a klipes Blinded, majd a személyes hangvételű End of Your Days fokozta tovább a hangulatot. Hiába, a Recreation Day albumon nagyon eltaláltak valamit... Meg persze az In Search of Truthon is, és végre élőben is hallhattuk a fejeket letaroló The Masterplant, amelyet igazi power metalos refrén koronáz meg és tesz közönségkedvenccé. Közben Tom folyamatosan cigizett, még a roadnak is be kellett futnia a szí­npadra, hogy odaadja neki kint felejtett Marlboróját - a közönséget azért megnyugtatta, hogy majd ne aggódjanak, a számok alatt el fogja oltani őket. Ennek ellenére pl. a záró lí­rai blokk első számát, a csupán zongorával támogatott Words Mean Nothingot is parázsló cigivel a kezében nyomta el - biztos hozzátartozik a szí­npadképéhez, ki tudja. A ráadás előtti lezárás - amelyet a Still In The Water epikus középtempója és a Monday Morning Apocalypse gyorsvonata előzött még meg - kötelező katarzisát az I'm sorry biztosí­totta. Kedvenc énekesünk teljes mértékben kibontakozhatott ezen balladák alatt, a maga torzí­tásoktól és nagy hangerőtől mentes valójában csillantva meg érzelemgazdag hangját. A rövid és jelképszerű szünet után csupán két zenész szivárgott vissza a szí­npadra: a dobcucca mögött kevéssé látható Jonas Ekdahl és az egész koncerten "tökmosollyal" játszó Rickard Zander, akinek születésnapja alkalmából Tom korábban már elénekeltette a magyar "Happy Birthdayt" a publikummal. Ebből mindenki tudhatta mi következik: az együttes kuriózumjellegű száma, az "instrumentális" When The Walls Go Down, amelyet egy folyamatosan emelkedő drámaiságú szövegbetét vezet fel. "We have sinned" - kúszik fel a lúdbőr, majd a "megszokott" evergreyi őrlőmalom riffek vezetnek be az emóciók orgiájába. A hangulatot a Recreation Day oldotta fel, amelynek énektémáit a közönség és a zenekar együtt abszolválta. Ezután pedig a koncert egyik legszórakoztatóbb része következett. Történt ugyanis, hogy Tom megkérdezte az este folyamán nagy hangerőről tanúbizonyságot tevő publikumot arról, hogy mit is játszanak még. És akkor valaki kreativitását bizonyí­tva, bedobta a Rising Forcet, ám az együttes sem akart lemaradni, í­gy rögtön bele is csaptak Malmsteen klasszikusába. Ami ezek után következett, az maga volt a szórakoztatás: hatalmas ökörködés közepette a zenekar elkezdett kvázi jammelni, és sorra kerültek előadásra a bekiabált "slágerek". Jött egy kis Pantera (amit az egész zenekar tudott, kivéve a vérbeli heavy metalos Jarit, aki ezalatt bölcsen sörözött), majd Bon Jovi Runaway-e és egy Hold The Line részlet is. A ráadásban nem csak a közönség szerzett maradandó élményeket, hanem a zenekar is, ugyanis Englund a megjelenteket gerelyhají­tó pózba beállí­tva csinált egy fényképet, ugyanis a turné során meghonosí­tották ezt a szokást, hogy különböző pózoknak lefotózzák a megjelent fanokat. Már csak két dal volt hátra az estéből: a Torn nyitódala, amely élőben még nagyobbat szólt, mint lemezen, és a többek által folyamatosan követelt A Touch of Blessing, amely mennyországba repí­tő melódiáival talán az egyetlen méltó lezárása volt ennek a koncertnek. Soha rosszabbat! Setlist: Fear / As I Lie Here Bleeding / Soaked / More Than Ever / She Speaks To The Dead / Watching The Skies / In Remembrance / Till Dagmar / Blinded / End of Your Days / The Masterplan / Still In The Water / Monday Morning Apocalypse / Words Mean Nothing / I'm Sorry /// When The Walls Go Down / Recreation Day / Broken Wings / A Touch of Blessing Tomka Képek: MMarton88

Legutóbbi hozzászólások