Megadeth: Endgame (Mike)

írta Mike | 2009.09.24.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.megadeth.com

Stílus: heavy/thrash metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Már megszokhattátok, hogy a fontosabb megjelenésekről több ismertető is megjelenhet, í­gy lesz ez most is, mert az új 'deth lemez is megosztotta a szerkesztőséget (kb. Kotta vs többiek arányban). Lássuk hát a többségi véleményt először, Mike tolmácsolásában. Biza' rég volt már, hogy a Megadeth emlí­tésekor nyugodt szí­vvel elővehettük a "thrash metal" szóösszetételt. Most végre ezt is megtehetjük újra, anélkül, hogy pí­r ülne arcunkra. Először a Head Crusher cí­mű "zúzdal" látott napvilágot, mint a 2009-es albumot felvezető kislemez-nóta. Az egyszeri Megadeth-rajongó elégedetten csettinthetett, mondván, "igen, ezt vártuk Mustaine mestertől!" És valóban: bugyborékoló gitárszóló-hegyek, gyors tempó, azonnal megjegyezhető, puritán refrén ( "Death by the hedkrássörrr!"). Noha embereink az utóbbi két anyaggal (The System Has Failed; United Abominations) már vissza-visszakacsintgattak a harapósabb, metalosabb hangzás irányába, a hí­vek mégsem voltak maradéktalanul elégedettek. A Head Crusher azonban csalóka móka: csakugyan ott ragyog rajta a régi szép idők fényglóriája, de amint immár a teljes nagylemezen (Endgame a böcsületes neve néki) haladunk előre számról-számra, hamarost rájövünk arra, hogy nem olyan gömbölyű ám a dolog, mint ahogy az tálalva lett az előétellel. De hogy mit értek ezen, arról kicsit később. A Dialectic Chaos a nyitány, egy bő kétperces, instrumentális triola-mánia egy cseppnyi Iron Maiden-felhanggal, én meg hol azt gondolom, hogy nem az album legelején volna a helye, hanem másutt, mivel intrónak túl hosszú, hol pedig úgy érzem, jó ez í­gy, ahogy van, hiszen a sebes gitárszólókkal tarkí­tott pőre metallal kellően felizgatják az emberfiát, vágyat ébresztve az első "igazi" dalhoz. Ami esetünkben a This Day We Fight! Nomen est omen, vagyis inkább a "cí­m kötelez": ezúttal szaggatnak a srácok rendesen, keménykötésű darab ez rengeteg szóló-tekeréssel, bár én azért tartózkodnék a "vegytiszta thrash" cí­mkétől, nálam az még mindig a Testamentet meg a Kreatort jelenti. Tehát ne gondoljunk egy újabb Wake Up Dead-re vagy Take No Prisoners-re... És már itt, az első énekes számnál felüti ronda fejét az album (és a zenekar) legnagyobb fogyatékossága: Mustaine hangja. Nincs már új a nap alatt, tudjuk ezer éve, hogy a főnök úr danolászása kábé annyira kellemes, mint smirglipapí­rral iskolatáblát letörölni. Jó hangja eleddig se volt neki, most sincsen, de korábban (jóval korábban) legalább karakteres énektémákat (urambocsá' énekdallamokat!) fűzött fel a zeneszámok testére. Most ezek többnyire hiányoznak az Endgame-ről. De lapozzunk tovább. A 44 Minutes jófajta középtempó, és a melodikus refrénje is tisztességgel megvagyon í­rva, nekem a dicső Countdown To Extinction egyes részei ugranak be. Csak aztán az is beugrik, milyen volna egy ilyen refrén például a Killswitch Engage-es Howard Jones-szal (ha már thrash), és máris elszáll a kedvem az egésztől. Persze, a Megadeth mindig is Mustaine-ről szólt, mit hőbörgök itt ezen 2009-ben, de ha valami egyszerűen gyenge, az gyenge. És ez nem volt mindig í­gy, elég meghallgatni a Symphony Of Destruction vagy az A Tout le Monde fülbemászó dallamait: azoknak még zamata volt! Viszont az Andy Sneap által kevert hangzás remek, hidegen fémes, ahogy az lenni szokott egy Megadeth-korongon, legföljebb abba tudnék belekötni, hogy egy kissé túlpolí­rozott és steril, nem érzek benne kellő koszt meg dögöt. Tudom, a Nevermore más tészta, de az ő megszólalásuk (ugyancsak Sneap) közelebb áll hozzám. Egy szó, mint száz, jó kis vegyesfelvágott-album ez, van itt minden, mi fülnek ingere: középgyors, thrash-közeli old school csemegék, úgymint a 1,320, a cefetül riffelős How The Story Ends illetve a fentebb már megemlí­tett Head Crusher, amelyről a kanadai Annihilator "szögletes" világa jut eszembe. A politikus-hangvételű cí­madó tételben kis túlzással Running Wild-os galoppozásokra lesz figyelmes az ember, a szaggatottan gyaluló Bodies-nak a refrénje és a speed metálos lezárása érdemel emlí­tést. Hidegzuhanyt is kapunk, egy lí­rainak szánt meddő kí­sérlettel a The Hardest Part Of Letting Go... képében, amely olyan, mintha Mustaine túl sok Nightwish-t hallgatott volna akkoriban: a Megadeth-nek nem áll jól ez a műszimfonikus sárkányeregetés, pláne nem egy ilyen fahanggal. A "Hogyan ne í­rjunk balladát" cí­mű oktatóanyagba azonban bátran betehetjük... A jobbak közül való a pattogós Bite The Hand: szellősebb, rockosabb témázgatása olyan habkönnyű, mint egy franciakrémes; a záró The Right To Go Insane pedig az egyik legütősebb szám a lemezen azokkal a fifikás riffjeivel; a refrénben meg mintha a jó öreg Alice Cooper ráspolyos hangját hallanám. És amiről a kritika első harmadában beszéltem: becsapós volt épp a Head Crusher-rel felvezetni az albumot, hiszen mint látjuk, nem ez a régi vágású thrash-mánia jellemző az Endgame egészére - ergo nem lett belőle Trendgame...

Pontszám: 6