3 Inches Of Blood: Here Waits Thy Doom
írta Kotta | 2009.09.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, Jamie Hooper, a hörgő-mörgő énekes - hangszálproblémák miatt! - kiszállni kényszerült a zenekarból. Na, és akkor mi van? - kérdezheti a kedves olvasó, joggal. Megmagyarázom: ez nem csak azért fontos tényező, mert ő volt az utolsó eredeti tag a bandában, de azért is, mert éppen a kétpacsirtás felállás volt a zenekar szexepilje, a non plusz ultra, amiért a nemzetközi figyelem leginkább feléjük fordult. Ő vitte bele a NWOBHM és korai thrash riffeken alapuló zenébe a death/black metalos élt, teljessé téve ezzel a stílus-kavalkádot. Nem mintha a másik énekes, Cam Pipes előadásmódja nem volna elég extrém! Alapvetően az UDO - Boltendahl vonalon mozog, azaz meglehetősen karcos hangja van, mégis Halford-i magasságokba merészkedik, mit merészkedik, folyamatosan ott tanyázik. Pont olyan, mintha a mérges kis germán törpét betették volna a nyújtógépbe, vagy mintha a Grave Digger frontemberének a micsodáit szorongatná egy első osztályú kínvallató. Mindehhez összelopkodták a '80-as évek legjobb gitártémáit (speed, thrash, black, nem számít, minden jöhet), majd megfejelték a fent említett hörgéssel/üvöltéssel - nos, ezek voltak dióhéjban a megelőző korong, a Fire Up The Blades sikertényezői. Ez önmagában még nem indokolja, hogy annyian bekajálták a rém egyszerű recept - kb. dobálj össze mindent, ami tökös volt a metal hőskorában - alapján készült csemegét. Kellett hozzá a laza elegancia, lendületes előadásmód is, ami élvezetessé tette ezt a kotyvalékot. A 3 Inches... számomra a Steel Panther ikertestvére, még pontosabban, ha egyik a jin, a másik a jang - ugyanazt teszik a kemény fémzene maradék részével, amit a párducok a glam/sleeze metallal: tisztelegnek a nagy elődök előtt, egyben ki is figurázzák a stílus kliséit. Azaz, tekinthetnénk őket akár paródia-zenekarnak is, ha ők maguk nem gondolnák tök komolyan ezt az egészet! Éppen úgy, ahogy a Steel Panther esetén, a kitűnően megírt dalok és a magabiztos előadásmód biztosítja, hogy nekünk is muszáj komolyan venni őket! Jamie Hooper távozásának tehát örülnünk kellene: itt van egy jó kis banda, akik megidézik a heavy metal őskorát, csak az az artikulálatlan üvöltözés ne lenne... Bár minden kívánságunk így teljesülne! Meglepőt mondok most: bizony, mégis csak hiányzik az a hörgés! Justin Hagberg gitáros ugyan próbálkozik némi dörmögéssel, de hol van ez a művészien kivitelezett vérfröcsögéstől! Ráadásul, a zene is szürkébb lett: az album jelentős részén középgyors és/vagy középtempós trappolás található, emitt-amott van némi ős-thrash, de ennyi. Pipes is mintha lejjebb ereszkedett volna néhány hangnyit, mondhatni hagyományosabban énekel, így tényleg sokszor olyan a zene, mintha békebeli UDO/Grave Digger demók kerültek volna elő valamelyik fiókból. Még szintivel megtámogatott blúzolás is van rajta (Preacher's Daughter), erre szerintem tőlük nemigen számított senki! Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Egyrészt itt van egy jó színvonalú, hagyománytisztelő fémkorong, de vajon hová lett a korábbi vehemencia? Nagyon kétlem, hogy ez a lemez különösebben sikeres lesz. Azt hiszem, kellett ahhoz némi extrémitás, hogy az alapvetően tradicionális fémzenét elfogadtassa a mai fiatalokkal, és szalonképessé tegye azt a 21. században. Ez így, szerintem, nem lesz elég srácok! Élőben azért - a régi nótákkal együtt -, ütős kis egyveleget alkothat, ezt módunkban lesz lecsekkolni januárban, a Black Dahlia Murder előtt, ha minden igaz!
Legutóbbi hozzászólások