Fair Warning: Aura

írta Kotta | 2009.08.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.fair-warning.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Amikor a '90-es évek közepén-végén meghallottam a Fair Warning első albumát (Fair Warning - 1992), egyből elnyerték nálam a "német Bon Jovi" megtisztelő besorolást. Az a lemez, manapság meghallgatva is hibátlan: hard rockból, AOR-ból és némi glam metalból összegyúrt irdatlan stadion rock hallható rajta olyan magas szí­nvonalon, hogy simán odatehető a Winger, Dokken, stb. klasszikusok mellé a polcra. Mondjuk '92-ben melodic rock bandát alapí­tani pont felért az öngyilkossággal - akár azonnal Japánba is költözhettek volna. (Nem is meglepő, hogy a CD-vel jómagam is csak néhány évvel később találkoztam, ott porosodott valahol 990-re leárazva.) Sokan a '95-ös Rainmaker albumukat tartják a legjobbnak, őszintén szólva én nem követtem árgus szemekkel a pályafutásukat, mentségemre legyen mondva, nem is igen lehetett velük Európában találkozni, erősen Japánra fókuszáltak. 2001-ben jegelték is a zenekart egy időre, Tommy Heart csak 2006-ban érezte úgy, hogy a zenei klí­ma ismét kedvező számukra. Visszatérő albumukba (Brother's Keeper) már újra belefutottam és bár a minőség náluk mindig garantált, azt a lemezt nem találtam különösebben izgalmasnak. Nem úgy a mostanit! A nyitó szám, Hendrix-es, bluesos gitáralapjával és dallamos énektémájával, finom vokáljaival, azonnal levett a lábamról! A következő, Here Comes The Heartache pedig pontosan az tí­pusú hatalmas aréna rock sláger, amilyent Bon Jovi már nem tud (nem akar) í­rni. Harmadiknak kötelezően érkezik a békebeli lassú szám: ez is nagyon ott van, pedig általában ilyenkor már matat a kezem a távirányí­tó után, keresve a következő számra ugrás gombját. Itt azonban erről szó sem lehet, nem utolsó sorban a zseniális gitártéma miatt, amit Engelke a refrén alá pakol. Na és persze a szólók sem pitik! A többes szám azért indokolt, mert egy számban általában kettő is van belőle, hála a jó égnek! Teljesen süketnek kell lenni ahhoz, hogy eddigre ne essen le: itt bizony nem egy átlagos gitárosról van szó! Engelke Uli Jon Roth cimbije és ha jól tudom, ő is egy speciális, nyújtott nyakú gitáron játszik. Nem meglepő tehát, hogy a hangszer hangzása nagyon is hasonlí­t a hí­res sky gitárhoz. Mindehhez egyéni játékstí­lus párosul: a Dreamtide-ban is érdekelt zenész kezében a blues-rock éppen úgy benne van, mint a neoklasszikus iskola, de gondosan ügyel arra, hogy ne ezerszer ellőtt frázisokat pufogtasson - mindig valami egyénit kever ezekből az alkotórészekből. Az igazat megvallva, a nagy igyekezetben néha nem is a fülnek "legkellemesebb" hangokat fogja le a mester - legalább is erre utal a bal felső hatos sajgása a magas fordulaton pörgő fogászati fúróra emlékeztető hangok hallatán. De lehet, hogy csak cserélni kellene a tömést... Mindenesetre, a remekül összepakolt számok mellett, ez ennek az albumnak az erőssége: átlagon felüli zenészek tolják itt a heavy rockot: Tommy Heart egészen kiváló énekes és Ule Ritgen is olyan témákat penget, amiket nemigen hallasz más, hasonló stí­lusú lemezen. Valami ilyesmit vártam előzetesen a Chikenfoot-tól is, a felállás ismeretében - na ez nem jött be! A Don't Count On Me-ben befigyel egy kis Icon (No) is... na jó, mondjuk úgy, hogy némi U2 feeling fűszerezi a zenét: tudod, amikor a gitár alig van betorzí­tva és teljes akkordokat penget - amire aztán beérkezik a stadion rock refrén... Nem is folytatom, egy igen változatos, kiemelkedő szí­nvonalon előadott produkcióról van szó. Az album második fele - az én í­zlésemnek - kicsit túlsúlyos a lí­rától, ez az egyetlen oka annak, hogy a pontszám nem kerekedett még feljebb. Mindenképpen ajánlott olvasmány.

Pontszám: 8