Búcsúzott a Gyár: Nine Inch Nails - 2009. július 24. Budapest, Syma Csarnok

Ha azt a kissé vicces szóösszetételt hallom, hogy indusztriális metal, rögtön szigorú tekintetű férfiembereket vizionálok, akik olajtól csillogó, izmos-inas testtel csépelik hangszereiket egy kiégett gyárépületben, amely pont úgy fest, mint az első Alien komor telepeinek és a valóban apokaliptikus Ózdi Kohászati Üzemek keveréke, s közben rendületlenül villódzik a stroboszkóp, a miheztartás végett. Nem is járok messze az igazságtól, ez a rétegműfaj csakugyan az efféle hangulati elemekre (is) épí­t, még ha nem ilyen direkten... Noha nem a Nine Inch Nails találta fel a spanyolviaszt, az már bizonyos, hogy a '94-ben napvilágot látott The Downward Spiral lemez egyszeriben a nagyközönség felé is megnyitotta a kapukat az "ipari rock" (metal) számára. (Ettől még a zenekarvezető Trent Reznor elhatárolódik az indusztriális cí­mkétől, szerinte ugyanis nekik igen kevés közük van e műfajhoz, azon kí­vül, hogy zaj van a zenéjükben, és zaj van az igazi, az "old school" ipari bandák zenéjében is.) A Reznor által 1988-ban életre hí­vott amerikai együttes tulajdonképpen maga A Trent Reznor Projekt, hisz ő a producer, a dalszerző, a frontember, az Agy. És nem kevés Grammy-dí­j, illetve több mint 20 millió eladott album büszke tulajdonosa. A szép cí­mű debütálást (Pretty Hate Machine) a bizarr történeteiről ismert brit horror/fantasy í­ró, Clive Barker inspirálta, háromszoros platina lett belőle, majd jöttek a betiltott klipek (egy gép által megerőszakolt, majd meggyilkolt emberrel, többek közt), aztán a definití­v The Downward Spiral, amely csak úgy ontotta a világslágereket: Closer, Hurt, March Of The Pigs - a mai napig szerves részei a koncertprogramnak. (Nem kis fegyvertény, hogy a Closer egyik remix-verzióját a Hetedik cí­mű film főcí­mzenéjéhez is felhasználták!) Sztárzenekarrá vált a NIN, egymást követték a stúdiókorongok és a remix-kiadványok. Nemrégiben pedig Reznor kijelentette: befejezi, vége a dalnak... Alec Empire Ahogy a helyszí­n felé igyekeztem, arra gondoltam, vajon a Syma csarnok vasszerkezete (és az ebből fakadó hí­rhedt visszhangossága) előnyére válik-e a NIN alapvetően "fém-í­zű" megszólalásának, vagy épp fordí­tva: a felismerhetetlenségig fogja torzí­tani, a dalok pedig csupán egy zajos masszának tetszenek majd? Az esti bemelegí­tést Alec Empire végezte, aki sokak szerint a kí­sérleti elektronika mestere, de hogy őszinte legyek, fél órás műsorában számomra nem volt értékelhető darab, és a közönség többi része is inkább a sörbeszerzésre koncentrált. Egy gyors átszerelést követően, nem sokkal 9 után, felhangzott a hí­vó szó, a Pinion, és az emberek a szí­npad elé özönlöttek - a Nine Inch Nails belekezdett! A fiúk nem finomkodtak, a tőlük elvárható módon majd' beszakí­tották a dobhártyámat a Wish-sel, amelyet leginkább Elvis Presley és a Ministry találkozásaként tudnám leí­rni. No, és Trent. Minden tekintet rá szegeződött, mégiscsak ő volt itt a főhős. Már nem az a csapzott szépfiú, mint egykoron: ma úgy fest, mint egy meglett idegenlégiós. Ám jól áll neki az öregedés. A hangzás tökéletességét a szí­npadi fények csak megerősí­tették, hiszen nemes egyszerűséggel fehér reflektorok alkották a hátteret, mely fényforrásokkal tökéletes eredményt lehetne elérni egy kí­nvallatáson. Punkos hardcore-dühvel támadtak a malacok: jött a March Of The Pigs. Jött, látott és győzött, hiszen a közönség szinte megőrült és vad tombolásba kezdett. Apropó, nézősereg. Ilyen változatos arcokat nem láthatunk mindennap: volt itt felhajtott galléros úri legény cicababával a hóna alatt, őrült parókát, és vad kontaktlencsét viselő, legalább harminc centis talpakon tipegő gót-lady és természetesen sok-sok feketébe öltözött ember. A banda pedig könyörtelenül és kegyetlenül dübörgött, és a Piggy-vel kábí­tószerködös kábulatba kergetett bennünket. Ezután Reznorék épp csak egy szusszanásnyi időt adtak nekünk, az ambient-es hangulatú La Mer erejéig, hogy aztán újra átmossák agyunkat kötelező tételeleikkel. Gyakorlatilag végigvezettek bennünket az elmúlt húsz év munkásságán, í­gy megszólalt a The Downward Spiral is, mely dalnál David Lynch Radí­rfeje ugrott be, ne kérdezzétek, miért! Itt kell, hogy szóljak a közönség legnagyobb arcáról, a keverőpultos srácról, aki olyan veszetten tombolt végig minden egyes számot, hogy sokunk fejének épségéért aggódott. Mindenesetre egy videót megért! A jól bemelegí­tett nézősereg örömmel fogadta az olyan klasszikus darabokat, mint a Self Destruct, a Survivalism vagy a The Hand That Feeds. Trent Reznor nagyon keveset beszélt koncert közben - persze Bush nem maradhatott ki! -, és jellemzően az egész zenekar profi módon tette a dolgát, folyamatosan járták a szí­npadot, egyszer még a dobos Ilan Rubin is billentyűt ragadott. Az instrumentális átvezetések csak fokozták a zene hatását, végtelenné téve ezt a különböző hangforrásokból álló nyers dörömbölést. A végére természetesen az érzelmeket felkavaró Hurt maradt, melyet Reznor egy szál magában, reflektorral megvilágí­tva adott elő. Összességében azt kaptuk, amiért jöttünk: testet-lelket széttépő, metsző, ipari fájdalmat. Szépen búcsúzott a Nine Inch Nails. atonik Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu) Köszönet a Concertonak!