Voices of Rock: Vol II.- High and Mighty

írta garael | 2009.08.07.

Megjelenés: 2009

Kiadó: AOR Heaven

Weblap: www.myspace.com/voicesofrock

Stílus: AOR

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Voices of Rock sorozat némileg önző módon sajátí­totta ki cí­mét, jóllehet a felsorakoztatott művészek - ha nem is kizárólagosan -, de amolyan vegyes gyümölcsöstálként prezentálnak egyfajta békebeli AOR "csendéletet". Nem véletlen a nyugalom, hiszen itt a bukásnak a minimális kockázata sincs meg: a két "szőröstökű" profi, a produceri és dalí­rói kvalitásaikról is hí­res Michael Voss és Chris Lausmann aztán tudják, mitől döglik a légy, illetve mitől áll fel az AOR fan cerkája, ráadásul a felsorakoztatott előadók torkára nem kell centivel méricskélni a kiénekelhető oktávok és hajlí­tások tartományi méreteit. Nézzük csak, kik is játszák a kissé pornós cí­műre sikeredett High and Mighty epizód főszerepeit: a "tufa metalosok" által is ismertebb arcok mellett - Tony Martin, Joe Lynn Turner, Rob Rock, David Reece- olyan kultikusnak is mondható, ám igazából gyakran a háttérből "puppet master"-kedő, vagy régóta nem hallott figurákat is fellelhetünk, mint az inkább dalszerzőként ismert Paul Sabut, Bert Heerinket a Vandebergből, vagy a "majdnem" Van Halen tag Mitch Malloyt. Mellettük igazi meglepetésként fedeztem fel a valamikori Quiet Riot dalnokot, Paul Shortinot és Torben Schmidt-et a Skagarack-ból. A zenészek kvalitásait, és jelenkori ténykedését figyelembe véve megvallom őszintén, hogy a két Tonyt, Martint és Mills-t tartottam a csapat gyenge láncszemeinek, előbbit az idő vasfogának hangszálfaló képessége, utóbbit pedig a TNT-ben mutatott korrekt, ám különöset nem prezentáló teljesí­tménye miatt - no, és itt érkezik a kritikus önostorozó bocsánatkérése: Martin a virágkorát idéző karcossággal mutat metal-formagyakorlatot, Mills pedig a lemez legnagyobb meglepetéseként kalandozik át a latinos-funkys stí­lus hangszálpróbáló birodalmába. Rob Rock mesternek "sajnos" egy ballada jutott, még jó, hogy a heavy metal potenciált Bert Heerinknek sikerült az AOR dallamok közé csempésznie, hangja és dallamképzése alapján ennyi idősen is nyugodtan felvehetné a mostanában pihengető Olaf Hayer levetett vértjét. A dalok különösebb meglepetést nem hoznak: talán csak az emlí­tett Tony Mills féle In The Heart Of The Young ( micsoda cí­m!), a Def Leppard aérnarockját idéző Paul Shortino darab, a Rock Me és a David Reece által előadott, blues'n countryval megbolondí­tott Dirty Games lép ki a hagyományos - de magas szí­nvonalú és élvezetes - AOR panelek keretei közül, ám szinte minden szerzemény tartalmaz olyan "csemegét", mely a műfaj szerelmeseinek idehozza a Kánaánt. Az összképet még a legutóbb a Firewind által fedolgozott Flashdance-es Maniac sem képes elrontani, még szerencse, hogy ezt csak a bónuszt kedvelő fanatikusok hallgathatják meg.

Pontszám: 8.5