Narnia: Course of a Generation

írta garael | 2009.08.04.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Massacre Records

Weblap: www.narniaworld.com

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Narnia egy oroszlán bátorságával választotta megalakulásának időpontját: 1996 nem igazán a klasszikus heavy metal éve volt, még akkor sem, ha a levegőben már ott terjengett a változás fémszagos gáza, melyet aztán egy kalapácsütés okozta szikra lobbantott lángra. Ha azt is hozzátesszük, hogy a csapat keresztény szövegvilága nem igazán kedvez az ortodox fémtémáknak, bátran elhihetjük, hogy itt bizony "true" küldetéstudatról lehet szó. Az eleinte a "tapintható- Iron Maiden - impulzusok" által mozgatott zenei világ lemezről lemezre változott azzá a modern hatásokkal felvértezett, ám alapjaiban a klasszikus értékeket és megoldásokat prezentáló újgenerációs heavy metallá, melynek példája az új énekessel felálló együttes most megjelent lemeze. Nem tudom, ki hogy van vele, de bennem sokáig egybemosódottan élt a Narnia, és a másik, hasonló stí­lusban mozgó svéd banda, a Nostradameus, ám mí­g a hí­res jövendőmondó keresztfia legutóbbi albumán szigoránál fogva elhagyta a klasszikus fém dimenzióit, addig oroszlánék, ha kis lépéssel előbbre is jutva, de megmaradtak a már emlí­tett stí­luskategória határai között. Az persze nem véletlen, hogy nem igazán tudtak eddig hibázni a fiúk, hiszen a csapat tagjai a Saviour Machinetól kezdve a Divinefireen és a Stormwinden keresztül Rob Rock mester szólólemezéig számtalan jó nevű együttesben tudtak olyan hatásokkal felvérteződni, melyek aztán amolyan óvatos innovációs töltettel lőtték előbbre az együttest. A Course of a Generationról már az első hallgatásra "lerí­", hogy nem a nyolcvanas évek terméke, még akkor sem, ha a gyökerek valahonnan onnan eredeztetnek. Az alap a klasszikus svéd í­zekkel tuningolt, dallamos fém, ám a megszólalás az í­zlésesen használt samplerek, és a modern, staccato riffek hatására néha amolyan kí­váncsi módon el-elcsen pár darabot a zakatolós, "újkori" bandák eszköztárából. Éppen ezért a klasszikus gitárfutamok kissé háttérbe szorulnak, és a lendületet a tempós-döngölős riffelés , valamint a dallamok diktálják fürgén fiatalosra. A When The Stars Are Falling kezdése például akár valami fémipari csapat műhelyéből is származhatna, ha a szinte indusztriális riffekre nem terülne olyan slágeres dallamtéma, melyet csak kalapáccsal - és nem computerrel - lehet alkotni, a lemez cí­madó száma pedig thrashes kapkodásával ijeszthet rá a hagyományokba feledkezett hallgatóra, természetesen csak addig, mí­g meg nem szólal a refrén.... A samplerek mellett a billentyűknek amolyan aláfestő szerep jut, némi progresszí­v hatást csempészve az ortodoxabb témák közé, ám a gitárok dominanciája végig megmarad a lemezen. Nem véletlenül emlí­tem ennyiszer a gitárokat, Carljohan Grimmark játéka ha nem is a klasszikus értelemben, de igazi karaktert ad a daloknak, valamikori Beautiful Sin-beli ténykedése ( vajon emlékszik még valaki Uli szépreményű, egylemezes bandájára?) a Scared deja vu-t okozó fordulataiban nyilvánul meg leginkább.

Pontszám: 7.5