Bloodbound: Tabula Rasa

írta garael | 2009.05.04.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Blistering Records - Marquee/Avalon

Weblap: www.bloodbound.se

Stílus: Heavy Metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Powerwolf után itt a második, vámpí­rimage-be öltöző banda, bár ők nem a humorfesztiválon (anti)keresztelődtek vérszí­vó döggé: a Bloodbound kezdetekor egy elegáns nyúlással csente el a black bandák kedvenc jelmeztárát, hogy aztán fityiszt - mit fityiszt, feszületet - mutatva dobják át a palánkon a nyál, izé vércsorgatva sereglő black-testvéreket. A Tad Morose-ban amolyan underground sztárrá váló Urban Breed vezénylésével felálló - bocs, feltámadó - zenekar ugyanis a károgás és a sikamika helyett a Maiden és a Helloween örökségéből táplálkozva hozta létre ha nem is egyedi, de a true fanok számára kellemes perceket okozó zenei világát. A debüt viszonylagos sikere sajna nem bizonyult az öröklét átkát megalapozó állapotnak, ugyanis Urban úgy gondolta, szólópályáját egyengetve több sikert érhet el, mint a vérszí­vással, ráadásul a dobos egy humanoid szolga attitűdjével követte a mestert - a zenekar azonban jó vámpí­rkolóniához méltóan rögtön gondoskodott az utánpótlásról - a családban maradva előbb a gitáros öccse szállt be a vértivornyába, majd az énekes helyére is sikerült méltó utódot találni Michael Borman személyében, ki a Jaded Heart és a Bonfire után keményebb ví­zekre evezve instant vértablettaként segí­tette ki Drakula sógorait. Borman sajna csak ideiglenes segí­tségnek bizonyulhatott, - szerencsére az eredeti dalnok, Urban engedett a vér szavának, és állandó tagként visszatérve a zenekarba ismét felvillanthatta a kedvelt sötét jövőt, melynek meg is lett az eredménye a harmadik, minden eddigimél meggyőzőbb Bloodbound album képében. A korral haladás igénye természetesen a vámpí­rokat sem kerülheti el: nyakharapdálás? Ugyan már: nagyipari termelés, egyenesen a vérellátókból! Feszület elleni rettegés? Ehh, szappanopera és persze ott a Gárda. Középkori, béna design? Ááá, VT 2000 (vampire-terminator) modellbe ágyazott future design - a korábbi borí­tókról füstté vált kissé komikus, vérszegény figura egy igazi csúcsmodell Halálosztónak adta át helyét, kinek titánagyarai minden bizonnyal még a megkövesedett fanok ellenálló nyakába sem törnek bele. A zene is ennek megfelelően változott: igazi, új évezredes power a megfejtés kulcsa, progresszí­v í­zekkel megtüzdelve, ahol ugyan az ortodox dallamoké a főszerep, ám a korábbi európai í­zeket egy kis US vérfrissí­tés is jellemzi, még akkor is, ha a refrének a skandináv dallamos metal hagyományaiból eredeztetve késztetik a vámpí­rrá válásra a sorbanálló emberfiát. A progresszí­v részek természetesen csak amolyan vöröses szí­nesí­tésként vannak jelen, az elkészí­tett szerzeményeket az az igazhitű metalos is headbangelve hallgathatja végig, akinek a progresszivitás szóról a kamaszok végtelenbe nyúló hoki-hevülete jut az eszébe. Urban egy igazi alfa-vámpí­rkanként vezényli le az újabb vámpí­r attackot: hangja a szaggatott, kétlábdobos csatazajban is egy jól kiképzett vezénylő parancsnokhoz méltóan szeli át a vadászmezőt, hozzá kell tenni, hogy olyan melódiákkal, melyek még a modernebb Bruce Dickinsonnak is becsületére válnának - a Twisted Kind Of Fate-et hallgatva egy beszteroidozott Bruce szóló produkció képe jelenhet meg a szemünk előtt, ahol a galopp helyét egy feltuningolt Ben Johnson vágta veszi át. A keménykötésű slágereket hallván aztán van ideje az embernek elgondolkodni a vámpí­rlét gyönyörein, még akkor is, ha a banda igazán nem tud felmutatni semmi újat: ami tesznek, azt azonban igazán profin teszik, olyan minőségben, mely pótolja az "innováció" esetleges hiányát is.

Pontszám: 8.5