Dark Moor: Autumnal
írta garael | 2009.02.02.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Scarlet Records
Weblap: http://www.dark-moor.com
Stílus: Szimfonikus power metal
Származás: Spanyolország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Dark Moor a latin szimfonikus metal éra egyik legfigyelemreméltóbb csapata: egyrészt remekül közvetítik a térségre jellemző emocionális összetevőket, másrészt ízlésesen és élvezhetően keverik a komolyzenei és musical elemeket, olyan, kissé barokkos hangzást produkálva, mely enyhe túldíszítettsége ellenére sem fordul giccsbe.
Az 'Autumnal' már a második lemeze a zenekarnak, melyen nem női szoprán keveri a hangjegyeket, Alfred Romero hangja szerencsére bírja a követelményeknek megfelelő "strapát", s ha nem is annyira operásan és tenorisztikusan, mint Fabio Lione vagy Olaf Hayer, de magabiztosan képviseli a gyakran nagy hangterjedelmet igénylő vokál-iskolát.
A zenei alap maradt, ami volt: alapvetően eurospeed dallamosság, mely elsődlegesen határozza meg a zenei világot, ehhez járul hozzá a már említett "szimfonika" és teátrális mézes-máz, mely által a kardcsörömpöltetést a zenekari árok karmesteri pálcájának suhogása váltja fel.
A komolyzenei elemeket persze a könnyedebb, "slágeres" érából választják a fiúk, ráadásul teszik mindezt olyan latinus derüvel, hogy a klasszikusok "speed-ritmusban" hatására csak az nem kezd el vigyorogva bólogatni, akit a "virus melancholicus" fertőzött meg. A jókedvű classic-csujjogatós attitűd már a kezdő számnál befigyel, amolyan spanyolos elánnal csapnak egyenest a közepibe a fiúk. Csajkovszkij Hattyúk Tavának főtémája még azok számára is ismerős és kedvelt lehet, kiknek a hátán áll fel a szőr az általános iskolai énekórák zenetörténelmi szemináriumainak emlékére. A zenekar aztán slágert varázsol a slágerből, hogy amolyan epikus vágta-folyamot rittyentsen az állóvízből - szinte hallani, ahogy a rút kiskacsából serkent fehér madarak headbangelve tapossák a habokat. A klasszikusok megidézése aztán folytatódik a következő számban - az Operaház Fantomját már több metal-brigád is univerzumába olvasztotta, a spanyolok inkább csak néhány taktusát idézik fel az ismert dallamoknak, kihagyván a szépség és szörnyeteg kettősének sanszát, ami talán nem is akkora nagy baj.
A Phantom Queen folkos metal-csárdása egy kissé lopkovárira sikeredett Nightwish témát takar, szerencsére nem annyira súlyosan, hogy rendőrért kiáltsunk: a kórusok ismerős futamainak hallatán csak akkor kezdünk el szélesebben vigyorogni, mikor Tarja szellemére őszi köd borul, a musicales hangulatvarázslat itt is remekül működik, csakúgy, mint a következő, An End So Coldban, mely a lemez abszolút slágere. A slágeres refrén kissé gótikus mellékzöngéje a derűs környezetben tud igazán kibontakozni, érdekes ambivalenciát teremtve a két stílus prior hangulati jellege között.
A Faustus ismét a Nightwish birodalom kapuit döngeti, jóllehet a folkos-klasszikus összetevők megadják az önálló karakterét a dalnak, majd a beklasszicizálódott Sonata Arcticát hallhatjuk. Itt kell megemlítenem, hogy a lemezen azért szerepel egy női operaénekes, aki adekvát hangulati aláfestésként képes kidomborítani a szimfonikus elemeket. A következő dal ugyanebben a hangulatban folytatja, némi keleties komorságot csempészve a dallamok közé, hogy aztán egy Vangelis-es szinti téma vezethesse fel a romantikus, filmzenei hangulatú For Her-t. A hasonló hangulatban és megközelítésben arcunkba vágódó két szerzemény után a lemez záró tétele instrumentális Waltzerként kanyarít amolyan hollywoodi teátrális végszót az őszi kalandozás befejező szakaszára.
Legutóbbi hozzászólások