Iced Earth: The Crucible of Man (Something Wicked Part II
írta Philosopher | 2008.09.05.
Megjelenés: 2008 szeptember 5
Kiadó: SPV Records
Weblap: www.icedearth.com
Stílus: us-power
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Számomra az Iced Earth sztori a The Dark Saga-val kezdődött és érdeklődésem egész a The Glorious Burden-ig tartott. Azt az albumot már mint csalódást éltem meg és az azt követő Framing Armageddont is ugyancsak mint csalódást könyveltem el magamban. Hiába "találta" meg a csapat a Horror Show után Matt méltó utódját Ripper személyében, nem tudott közelebb kerülni hozzám az a két album. Persze ez nem Ripper hibája volt - ő nagyon jól teljesített azokon az albumokon - hanem a dalok és a számomra főként a Glorious-ra jellemző borzasztó hangzás megölte a "szerelmet". Valahogy mintha Matt kiválása megbomlasztotta volna a kreativitás és fejlődés mindaddig töretlen fonalát és akármennyire is eposzivá (és sokak kedvencévé) vált az említett két album, számomra velem azonos mágneses töltéssel rendelkező fémdarabok voltak csupán és óhatalanná vált a taszító hatás. Aztán Matt bejelentésével - miszerint a rendőrzenekarosdit feladva a Pyramaze zenekarral visszatér az általunk imádott hatalmas metal szörny organikus szervezetének vérkeringésébe - már szinte borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb az Iced Earthnél fog feltűnni. Jómagam - Rob Halford és Bruce Dickinson nostredamusi képességeket mellőző képzelőerővel is jó előre kiszámítható visszatérése után - már csak egy újabb Illés reunionon lepődnék meg 😉 A kérdés már csak annyi volt, hogy Schaffer hogyan fogja Matt visszatérését kikomunikálni azok után, hogy olyan nyilatkozatokkal tömte tele a sajtót és saját honlapját, hogy Ripperrel teljes a csapat, meg sosem volt még ilyen jó, stb, stb... Kíváncsivá tett, hogyan fog belerúgni ő is ebbe a zseniális - de némely szemszögből vizsgálva szerencsétlen - megatorokba. Matt távozása és visszatérése is hordozott magában némi kétséget részemről, amit megosztottam veletek a Pyramaze kritikámban, így nem ismételném magam, Jon meg szimplán kezdett lesüllyedni Tolkki-hoz, tehát semmi jót nem vártam a "visszatérő" albumtól. Ennek ellenére többszöri hallgatás után úgy vélem van remény!!! A srácok az utolsó két albumhoz képest végre előreléptek (vagy talán inkább csoszogtak) és leszámítva egy-két "mellényúlást" egész pofás kis koronggal örvendeztettek meg bennünket. Mindjárt a második teljes értékű tétellel kezdeném, ami annyira tipikusan IE, hogy szinte bármelyik régebbi albumon üdvözöltem volna. A Minions Of The Watch keleties énektémájával, a kúszó szövegekkel, a számomra heroikus refrénnel olyan örömkönnyeket csalt a szememben, mint a régi nagy IE kedvenceim. Mindössze annyi felháborítót találtam csak benne, hogy két perc után úgy lett vége, mintha félbevágták volna és egy teljesen más tétel kerekedik ki belőle átvezető nélkül. A The Revealing is jófajta régi típusú IE darab (minden sallangtól mentes, illetve minden különlegességtől mentes), de hogy a Minions-al ilyen "gyatrán" kötötték össze?!?!?! Nos, sztem ez hiba volt. A Revealing-ben ráadásul a szám nagyobb része ugyan annak a riffnek az ismételgetése... Akármennyire is húzós, marhára uncsi volt már első hallgatásra is... Alles zusammen a két tétel majdnem 5 perc, mégsem található benne egyetlen szóló sem. Hmmmm... A következő nagy kedvencem a The Dimension Gauntlet, ami nagyon jó nyitánnyal indul, bár a négy részből álló riff utolsó darabja (a kezdésnél) egyszerűen zeneileg nem passzol. Olyan, mintha csak úgy odadobták volna...szal szar... Viszont amikor az ének belép, a ritmusgitárok felpörögnek és írdatlan powerzúzdát ömlesztenek a képünkbe. Az alig több, mint három perces tétel utolsó egy harmada megintcsak ismétlődő riffek halmaza, ami egyszerűen megöli a tételt. Ráadásul itt sincs szóló... Számomra még a nagylemezt megelőző kislemezről megismert I Walk Alone tétel harciassága is imponáló volt. Matt nagyon magabiztosan használja itt a hangjában rejlő rettentő (és kifejező) erőt. Ugyancsak érdekes, hogy itt sincs tipikusan szólónak titulálható rész a dalban. Persze vannak, akiknek ez nem hiányzik, viszont én a metalban (főleg a power-heavy vonalon) elengedhetetlennek tartom az ízes szólókat. Másik számomra kedves tétel a Sacrificial Kingdoms, ahol a Something Wicked album ugrik be. Itt is felfedezhető a keleties dallamvezetés. Matt hangja a kezdő verzéknél egésszé magasan kezd. A refrénnél a kórusok belépésével már az utóbbi albumok ugranak be a tételről. A galoppozó gitárok a lezáró dallamokkal pedig egésszen jól eltaláltak lettek, viszont a majd négyperces tételbe megint nem fért bele egyetlen szóló sem...nagy bánatomra. Az album talán legjobban kidolgozott tétele a záró Come What May, ahol Matt nyugodt hangszíne szinte gyönyörű! Imádom, amikor így használja a hangját! Persze az is jó, amikor üvőlt, de sztem sokkal kifejezőbb, amikor emócionális húrokat pendít. Persze a refrénekre azért elengedi magát (a kifejezés jó értelmében). Mégis a legnagyobbat az egész albumon a tétel végefelé énekli, ahol hihetetlen magaslatokba lép megőrizve a hangjában rejlő nyers erőt. A zenei alap már ismerős valahonnét, tutira úgy hangzik, hogy Schaffer leporolt egy régi nótát!
Legutóbbi hozzászólások