Rage: Carved In Stone

írta garael | 2008.01.22.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.rage-on.de

Stílus: Power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Terrana kiválása a Rage-ből engem nem ütött annyira szíven, mint sok kollégámat: a Rage dallamlelke ugyanis mindig is Peavy Wagner basszer-énekes volt – hallgassuk csak meg az átmeneti felállásban rögzített 'Ghosts' c. albumukat –, a gitárriffekért felelős Smolski mester pedig bármilyen felállásban képes hozni a rá jellemző - klasszikus gyökerekből táplálkozó –, zseniális gitárjátékot.

Érdekes egyébként, hogy a Rage mennyire más oldalról közelítette meg a szimfonikus integrálódást, mint a europower bandák: az alapvetően a thrashből indult, ám dallamos power metállá szelídült csapat a már említett 'Ghosts'-on a musical oldaláról, később pedig – lásd legutóbbi lemezüket – többtételes szimfóniába ágyazva alkották meg a rájuk jellemző hibridet, melynek alapvető szervező eleme Smolski komolyzenei világa és Peavy dallamai voltak.

Mivel a 'Speak Of The Dead' önálló nagyzenekari tételei után már nem lehetett fokozni – legfeljebb megismételni – a „klasszicizálódást”, a csapat ezért visszanyúlva a korai, nyersebb időkhöz egy direktebb – poweresebb-thrash-esebb – albumot hozott létre, melyről persze már első hallásra megállapítható, kik is voltak az elkövetők. Smolski mester játéka – tudom, dilettáns vagyok – több helyen is egy másik zseniére, Marty Friedmanére emlékeztet, elég volt csak meghallanom a Gentle Murders átvezető gitárriffjét, vagy a keleties fricskával induló Open My Grave-et. A hasonlóság deja vu-jét hozó érzésbe az is belejátszik, hogy évtizedek óta nem születtek olyan kemény Rage verzék, mint ezen album számain: Peavy refrénjei azonban kellemesen oldják a reszelős, szinte kiabálós speed-thrash futamokat, néha be-belassulva teremtve kellemes ambivalenciát.

A Rage lágyabb pillanatait kedvelőknek sem kell azonban lemondani a számukra oly kellemes momentumokról: a Without You kissé gonoszkás, szinte Black Sabbathos riffjei a szokásos eleganciával hozzák a tipikus melódiákat, csakúgy, mint a Long Hard Road acceptes pőresége, mely dallamosságában visszaidézi a nyolcvanas éveket, no persze szuperszonikus hangzással.

A progresszivitás eltűnt a dalokból, és maradtak a direktebb megoldások, a One Step Ahead lényegretörően fogalmazza meg az egész album esszenciáját, olyan refrénnel, melyet még a háziasszonyok is szívesen fütyülhetnének, ha Aradszky Laci adná elő őket (bocs a képtelen hasonlatért), meggyőződésem, hogy a basszgitáros remek táncdal-slágeríró lehetne, ha nem vonzódna jobban egy-két mázsás gitárriff jelenlétéhez, mint a vokalista lányok együgyű dallamaihoz.

A felfokozott tempó a Lost In The Voidban sem hagy alább, a már leírt recept szerint tolmácsolva a refrénorgiát és a horzsoló gitárreszelést. A lemez záró száma az egyetlen, ami visszautal a korábbi szimfonikus időszakra – gondolom a dal introja Smolski műve lehet – itt jön vissza a csipetnyi progresszivitás is, ami a megelőző szerzeményekből hiányzik: ez a mesélős, epikusabb dal amolyan mini-nagyzenekari tételként foglalja össze a Rage életművet, ízes gitárszólóval, és nyugisabb pillanatokkal.

Pontszám: 8