Botrányalbumok: Metallica - Load

Felszólí­tom a vád képviselőjét, tartsa meg beszédét! Tisztelt esküdtszék! Felvetődik a kérdés, miszerint egy stí­lus alapvető irányzatait meghatározó együttes esetén - akik olyan kanonizálódott mesterműveket tettek le az asztalra, amiket többnyire csak az irigység sárga máza alatt lehet degradáló jelzőkkel illetni - beszélhetünk-e egy új muzikális irány felvétele esetén az önmegvalósí­tás délibábhoz hasonlatos csalóka látszatáról... Tényszerű megállapí­tás, hogy egyes esetekben valóban találkozhatunk ezzel az agyoncsépelt, ám esetenként helytálló megállapí­tással, ám a jelenleg tárgyalt albumra ezt nem terjeszthető ki. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a probléma alapvetően nem is az önmegtagadás, illetve az új utak keresésének dimenziója mentén vetődik fel, hanem a vizsgálat tárgyává tett alkotás minőségi mutatójának kilengései okozzák ezt. E szerint a Load egyszerű, csupán látszólag jól megkreált illúzió, egy haldokló kreativitás új köntösbe bújtatott eladása, amely még nem is feltétlen a sokszor ismételgetett "újabb bőr lehúzása" kérdéskört indukálja - hiszen valljuk be, egyrészt ez igen sekélyes megállapí­tás, mindamellett pedig jól ismerjük az ide kiválóan alkalmazható kövezésről szóló bibliai történetet -, hanem az ilyen esetekben jelentkező kiüresedés tudatosí­tásának ignorálása. Ezen önbecsapás pedig értelemszerűen magával vonja a hűséges rajongók átejtését: ez ellen pedig az a mindössze romantikusnak titulálható érv sem hozható fel, hogy a zenész mindössze önmagáért zenél - ilyen életművel a hátuk mögött a rajongótábor egyszerűen kikerülhetetlen komponense egy zenekar életének. Akármilyen szomorú is, be kell vallanunk, hogy a sokak által olyannyira preferált gárda bizony ellőtte utolsó puskaporát is, az utolsó tartály benzinjével sajnálatos módon pedig egy zsákutcába hajtottak be, ahonnan már nincs visszaút. Habár a Loadal realizálódott irányváltásra már az ezt megelőző, Black c. korongon is mutatkoztak jelek, amit már többen is "árulásnak" minősí­tettek, ám kérem, hogy mi ne legyünk ennyire radikálisak. A józan ész kí­vánja, hogy a Blacket még minden vád alól mentesnek nevezzük: habár egyértelmű jeleket mutat a metaltól való elkanyarodásra, ám a maguk nemében még mindig kiváló szerzemények sorakoznak rajta. És pont ez a fő különbség a korábbi és a jelenleg tárgyalt album között: a Load dalai egész egyszerűen túllőnek a célon, és ezzel el is vesztik többnyire értéküket. A korábban szinte egekig magasztalt riffek és szólók ezúttal már csupán a múlt perspektí­vájában bukkannak fel, a banda életének letűnt korszakaként. És, hogy milyen az új? Hosszúra nyújtott, több helyen szinte már a pofátlanság határát súroló unalmasság jellemzi: megengedhetetlen, hogy egy együttes minden megí­rt számot "vágatlanul" felpakoljon egy hanghordozóra, hiszen alapvető követelmény, hogy a válogatás nyújtotta esztétikai lécet magasra helyezze egy ilyen kvartett. Még egyszer hangsúlyoznám: még csak nem is az irányváltással lenne a baj (bár érdekes párhuzam az új trenddel elkövetett, önmegtagadás szimbólumává előléptetett hajlevágás), hanem az ötlettelenségből fakadó túlzott repetí­ció, amely unalmassá degradálja a számok többségét. Ki élvezné ugyanis az olyan indokolatlanul elnyújtott számokat, mint a The Outlow Torn, vagy a House Jack Built, vagy az olyan ötlettelen, mindössze tákolmánynak nevezhető tévedéseket, mint a Cure, vagy a Poor Twisted Me? Mindezt pedig egy olyan sterilizált környezetben tálalva, amelyből rég kiveszett a piszkos tűz, amely lelket öntött a néhol kétségkí­vül egyszerű dalokba? Nem lehet még elmenni a személyes teljesí­tmények mellett sem: sokak által megbocsájthatatlan tény, hogy Hetfield a Loadon már kizárólag énekelni próbál, amivel mindössze egy, ám annál súlyosabb probléma akad - nem rendelkezik az ehhez szükséges kvalitásokkal. Egyszerű szembeköpés ráadásul a koncerteken a régi számokat is ilyen "énekstí­lusban" előadni, ezzel sajátos bájuktól is megfosztva őket. Továbbá: Lars Ulrich sohasem volt a dobtémák diverzitásának szimbóluma, ám jelen produkciója az unalmas, csontig lerágott riffek mellett még jobban szürkének hat - arról nem is beszélve, hogy ezt a sajtóban milyen verbális megnyilvánulássokkal köti össze. Ráadásul Kirk Hammet, akiben talán a leginkább meg lehetne bí­zni, is csalódást okozott: eltűntek az igazi szólói - a mostaniak már csak céltalanul tekeregnek az éterben, jól reprezentálva az egész banda körüli konstellációt. A Load a maga sok, egy forgatókönyvre épülő balladisztikus nótájával, az atmoszférateremtés olcsó álcája alatt tészta módjára szétnyújtott számokat felvonultatva ékes bizonyí­tékát nyújtja egy fájdalmas, de egyre inkább mindössze sajnálatra méltó haldoklásnak. Talán mindenki jobban járna, ha egy kemény í­télettel karót döfnének ebbe az üres szí­vbe... A védelemé a szó! Tisztelt Esküdszék! Szokták mondani, hogy a metal társadalom tagjai korlátoltak. Személy szerint nem feltételezném ezt, ám tagadhatatlan, hogy akadnak ezen megállapí­tás kijelentésére okot adó egyének, amire kiváló példát nyújthat egy, a Metallica korszakváltást felmutató korongjának példáján való eszmecsere. Egyszerű korlátoltság ugyanis ragaszkodni ahhoz, hogy egy zenekar az általa kezdetben kijelölt útvonalon próbáljon meg alkotni, mindössze azért, hogy a rajongók elvárásait beteljesí­tse, ezzel a predesztináltsággal megfojtva az új kreatí­v perspektí­vákat. Egy zenekarért való rajongás nem merülhet ki a szemellenzővel kialakí­tott elvárásokban, hiszen ezzel a fanatikusok magát az alkotási szabadságot tagadnák meg, ami miatt régebben megszerették a bandát. Ezért az albumért igazán nem érheti szó a Metallica házának elejét: megbocsájthatatlan hiba lenne nem észrevenni, hogy itt nem kommerciális okokról van szó, hanem arról, hogy az együttes muzikális identitásának egy új oldalát mutatta fel ezen koronggal. Az azonban aláí­rható, hogy ez sokak számára ijesztő lehet, ám akkor meg kell barátkozni a gondolattal, hogy mindössze egyes albumokat szeretnek ezen tehetséges művészektől, és nem pedig az egész munkásságot aljas módon árulással megbélyegezni. Ezzel párhuzamosan pedig egy igazán értékelendő motí­vumra is felfigyelhetünk, mégpedig a zene egyértelmű finomodására: szép ambivalenciát nyújt, ha egy metal együttes a zene érzelmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A lassan már ostoba acsarkodásba csapó, első körben jelentkező meglepődés helyett inkább időt kéne biztosí­tani, hogy közelebbi kapcsolatban kerüljenek a lemezzel, ami í­gy meghálálná a befektetett energiát. Az olyan diverzitást felvonultató számok, mint például az akár doomosnak is titulálható The House Jack Built már refrénje miatt is megér egy misét, vagy az Ain't My Bitch egyszerű, ám annál fogósabb riffje is kellemes szórakozást tud nyújtani. Ám a legnagyobb erősséget talán a középtempós számok biztosí­totta "érzelmi attitűd" kifejtése adja, amely lehetőséget teremt arra, hogy az egyes számok hangulatokat reprezentáljanak, ami bizony nem utolsó egy zene tárgyalásának esetében. Ehhez pedig nagyszerűen illeszkednek a zenészek produkciói is: elsősorban Hammet már-már kompozí­ciónak tekinthető szólói, amelyek akár a lélek labilis húrjait is meg tudják pendí­teni. Továbbá Hetfield is szimpla, "kemény" vokáljai helyett egy emocionálisabb tónusát villantja fel hangjának, amely jól passzol a néhol már bluesosra vett hangulathoz. Mindezek mellett már csak azért sem lehet panaszt emelni a korong ellen, mert ékes bizonyí­tékát nyújtja annak, hogyan lehet többfajta stí­lust egy konzisztens egészbe integrálni: a rock örökérvényű, egyszerűségre törő, ám annál fogósabb riffjei, a blues egészségesen keserédes, az élethez olyannyira közel álló hangulata, és hangzásvilága, a néhol pedig még a metalra emlékeztető keménység egy hosszú, ám annál inkább mély egységbe olvadnak össze a Load esetében. Néhol megfoghatatlan, mint a női lélek, néhol pedig egészen konkrét, ahogy egy rock zenétől az elvárható - ez a kettősség pedig sok értéket indukál. Aki ezeket nem ismeri fel, az pedig az ókori bölcsek mintájára jobban teszi, ha olcsó pocskondiázás helyett hallgat, hiszen értelemszerűen nem szólhat mindenkihez egy muzsika, aki pedig ezt nem ismervén fel, lejárató kampányba kezd, mindössze önmagáról állí­t ki szegénységi bizonyí­tványt, hiszen a szubjektí­v befogadói oldalnak semmi köze nincs a zene objektí­v - már ha lehet ilyenről beszélni - értékéhez. Ráadásul kétségtelen, hogy itt egy koszos gyémántról, egy méltatlanul alulértékelt produktumról van szó, ami azonban még jobban emeli a felfedezés örömét: bátorí­tanék mindenkit, hogy csak a személyes ismerkedés után formáljon véleményt erről a hí­rhedt korongról. Még az is meglehet, hogy talán még többen mentenék fel magukban, mint ahányan elí­télik... Tisztelt bí­róság ( kedves olvasók!), kérem az í­télet kihirdetését!