Lacuna Coil: Black Anima

írta TAZ | 2019.10.11.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.lacunacoil.it/

Stílus: alternatív metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Egy hatalmas szakadékból kecmergett ki a Lacuna Coil három évvel ezelőtt a ’Delirium’-mal. Az akkori pozitív változásokban néhány tagcserének is jelentős szerepe volt, de leginkább arról van szó, hogy a gárda karrierje mostanában kezd kicsúcsosodni. Egyre többen kíváncsiak rájuk, mivel sikeresen megtalálták azt a munkafolyamatot, amivel tökélyre fejlesztették saját megszólalásukat, a hangot, amivel maximálisan tudják aktivizálni rajongótáborukat, és amivel újabb rajongókat is be tudnak vonzani. Legutóbb nem arról volt szó, hogy lazábbra fogták a gyeplőt és néhány kommersz dallal operálva próbáltak belemászni többek hallójáratába, és bizony ezúttal sem ezt az utat választották.

A ’Black Anima’ megint egy olyan kijelentéssel karöltve jut el a rajongókhoz, ami azt hangoztatja, hogy ez az olasz gárda legkeményebb albuma. Ezt a klisét az elmúlt években hallhattuk már többször is tőlük, de úgy látszik, hogy mindig tudják fokozni a súlyt, ami most is sikerült. A ’Delirium’-on hallható elektronikus okosságok ezúttal a háttérbe szorultak, ami még szikárabbá teszik a végeredményt és sokkal inkább a gitárra tereli a reflektorfényt. Ez némileg tudatos, de a másik magyarázat erre a húzásra, hogy az ezekért felelős Ryan Blake Folden dobos elhagyta a zenekart, így már az albumon sem őt hallhatjuk. Utódja Richard Meiz, aki a Genus Ordinis Dei soraiból érkezett, vagyis technikai tudásával egyáltalán nincs baj, de annyit nem tett az új albumhoz, mint Ryan az előzőhöz. A dalszerzés ismét a Marco – Cristina – Andrea hármas felelőssége, a gárda basszere ráadásul producerként is ténykedik az anyagon, vagyis házon belül kialakult egy olyan módszer, amivel lehet szállítani a minőségi végeredményt. És erre igazából ezúttal sem lehet panasz, ugyanis jó dalok sorakoznak a lemezen, melyeknek felütése az intrónak beillő atmoszférikus Anima Era. Cristina egy olyan hangszínt csillogtat meg itt, aminek köszönhetően alig ismerhető fel, de amikor ráfordulunk a Sword Of Angerre, akkor már nem kérdés, hogy ki szállítja a dallamokat. Az első dal ráadásul igazán nosztalgikus felhangokat is megpendít, a dallamok többször emlékeztetnek a Lacuna Coil olyan ikonikus lemezeire, mint például a ’Comalies’.

Az album egy igen erős kezdést mutat fel a borongós Reckless-szel és a Layers Of Time-mal, ami nagyon jól kidomborítja a ’Black Anima’ erősségét, méghozzá az igen húzós riffeket. A ’Delirium’-on érdekes módon Marco írta a gitártémákat is, közben azonban Diego Cavalotti teljes jogú tag lett, így most ő is besegített, mindennek tetejébe pedig itt-ott pár szólót is elereszt, bár nem ettől marad emlékezetes a lemez. Nekem kicsit hiányoznak az elektronikus effektek a központból, mert az előző anyagon ezek még inkább a mélybe taszították a hallgatót, ezúttal viszont túl steril az összkép és nem egy alkalommal feledkezem meg arról, hogy melyik bandát hallgatom. Egyben van a cucc, viszont olykor egy kaptafa témák is felböffennek itt-ott.

A dallamokat most is eltalálták Cristináék, olaszos érzelmek fűtik át a tételeket, ugyanakkor nem találni olyan égbekiáltó opuszokat, mint amilyen a The House Of Shame volt a ’Delirium’-on. Érdemes külön kiemelni a teátrálisra sikerült Veneficiumot, amiben egyre jobb a Lacuna Coil, elég csak a ’The 119 Show - Live In London’ koncertanyagra gondolni, mely a banda eddigi életművének egyik fontos mérföldköve. A lemez lezárása igen komor a Save Me-nek és a címadónak köszönhetően, azonban nagyon jól keretbe foglalják az albumot a nyitótétellel karöltve. Összességében a ’Black Anima’ talán nem annyira jó, mint elődje, de érezhető az a lendület, amit pár éve vett a csapat, és ez remélhetőleg sokáig ki is tart.

Pontszám: 7