Uriah Heep: Living The Dream

írta Bigfoot | 2018.09.10.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.uriah-heep.com

Stílus: hard rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Jövőre a Uriah Heep is belép azon zenekarok közé, akik kipipálhatják a félszázéves jubileumot. Így még eggyel több rockbanda lesz, aki végképp rácáfol a hatvanas évek „Hosszúhaj, villanygitár, hülyezene” szemléletre, mely a rockműfajt valami mulandó zenei vadhajtásnak nevezte.

Hasonlóan a 2014-es ’Outsider’ albumhoz, Mick Boxék újra kihoztak egy kutyakemény hard rock lemeztm mely sok tekintetben hasonlít a négy évvel ezelőtti albumhoz, ám többszöri hallgatás után néhány különbséget fellelhetünk.

Ez nem olyan tipikus Heep-album, mint az előző (természetesen a jellegzetes többszólamú vokál most is erős), vagy az azt megelőző lemezek, mivel keménységben még egy lapáttal rátettek a muzsikára. A gitárnak nagyon metalos a megszólalása, Mick Box egyes riffjei és a szólók is ilyen irányúra sikerültek, ám jól ellensúlyozza a Heepre oly jellemző torz, hápogós gitárrészekkel. Nagyon szeretik a unisonókat, van, hogy a billentyű, a gitár és a basszus is ugyanazt a riffet zúzza, nem egy helyen. A ritmusszekció brutális erővel dolgozik, Russell Gilbrook valósággal hajszolja társait, pokoli tempót diktál végig, Dave Rimmer rendesen ráerősít basszusgitárján. Ebből is leszűrhetjük, hogy elég zaklatott tempójú az album, a ritmusszekció időnként nagyon szellemes megoldásokat alkalmaz. Azt gondolom, a Uriah Heep alaposan kihasználja a viszonylag fiatal és friss, technikás ritmusszekció adta előnyöket. Phil Lanzon játéka a lehető legnemesebb módon idézi fel a klasszikus rock hagyományait. Szimfonikus elemeket kölcsönvéve adagolja recsegő Hammond-szólóit, ezeknek épp akkora szerepe van, mint Mick gitárjának. Felváltva viszik a szólókat, nem lehet eldönteni, hogy gitárcentrikus vagy billentyűs dominanciájú albumot hallgatunk, ám ez egyáltalán nem baj. Nem egy dal kezdődik billentyűs bevezetéssel (sokszor klasszikus zenét idézve), aztán mindez átcsap a zúzdába.

Üdítően hat, hogy több dalon belül bőkezű témaváltásokat alkalmaznak, sokszor ritmusváltásokkal együtt jönnek, ilyenkor jó kis hangszerszólókkal megspékelik az anyagot. mint például a Rocks In The Road befejező szakaszát. Az egyik legváltozatosabb szerzemény az It’s All Been Said, ebben a dalban legalább négy témát hoznak. A vég pedig egy lírai gondolat, a Dreams Of Yesteryear – talán ellensúlyként rakták oda a sok zaklatott ritmus után. Még egy halkabb szerzemény kapott helyet, ez a Waters Flowin’: a hangszerek tisztán szólnak, Bernie Shaw is a szelídebb énekstílusát mutatja meg. Ő egyébként végig biztosan hozza a tőle elvált formát.

Akadnak szerzemények, melyek régebbi dallamokat idéznek. A Goodbye To Innocence például a 74-es  – nem túl jól sikerült – ’Wonderworld’ albumról a So Tiredre hajaz, a Falling Under Your Spell egyes motívumaiban a Flyin’High köszön vissza az ’Innocent Victim’ LP-ről.

Idegen hatások is felfedezhetők az albumon. A második dal, a címadó kezdő kórusa teljesen úgy hangzik, mint egy Yes-szerzemény, aztán a folytatás már a Deep Purple-t idézi, lassú, dögös riff, brutális Hammond-hangzás, talán bevillan a Knockin’ At Your Back Door a 84-es ’Perfect Strangers’ albumról. A Purple feeeling még egy helyen, a már említett Rocks In The Roadban is felhangzik. Itt Phil Lanzon egy olyan Hammond-betéttel áll elő, mely megtévesztő hitelességgel idézi a pályatárs első felállásának zenei világát.

Pontszám: 8