#22: Rick Wakeman, Ian Anderson, Hawkwind, Procol Harum, Robin Trower

Megint egy nosztalgikusra sikeredett Egypercesek-összeállítást olvashatsz, amolyan Bigfoot-különszámként. Lesz benne szó Rick Wakeman századik (!) szólólemezéről, arról, hogy bár feloszlatta, mennyire nem tudja elengedni a Jethro Tullt Ian Anderson, említést teszünk a space rock úttörőiről, akiknél Lemmy is pengetett, mielőtt motorizálta volna magát, és az is téma lesz, hogy a Procol Harum és egykori gitárosa egyszerre adott ki lemezt, de nem konkurálnak egymással.

A billentyűs zseni változatlan intenzitással adja ki albumait. Ezúttal egy zongoradarabokat tartalmazó füzérrel örvendeztette meg rajongóit. Legendás rockslágerek, klasszikus darabok egy szál zongorára átírt verzióit játssza el Wakeman mester. Beatlest, David Bowie-t, Led Zeppelint, Csajkovszkijt, Gershwint és Yest is előad.

Tiszta zene, semmilyen formában nem függ a technikától, csak a muzsikus felkészültségétől, az érzésektől, a zeneválasztástól. Csodás érzékkel fordítja át például a Zep Stairway To Heavenjét a klasszikus zene nyelvére, de ugyanilyen invenciózus verziót eredményez a két Beatles-átirat, az Eleanor Rigby – ez eredetileg is vonósnégyesre íródott – és a Help. Ennek a végére zseniális módon odailleszt Lennonék LSD-himnuszából, a Lucy In The Sky With Diamondsból is egy falatot. David Bowie örökérvényű dala, a Space Oddity sem hangzik szokványosan klasszikus zenei szósszal leöntve. Hogy egy kicsit haza is beszéljen, meghallgathatjuk a Yes ’Going For The One’ albumáról a Wonderous Storiest is a saját felfogásában.

Ami számomra negatívum, az album repertoárjának összeválogatása. Szóval itt van Csajkovszkijtól a Hattyúk tava, Gershwintől a Summertime vagy Debussy darabja, a Clair De Lune. Fontos a zenei sokszínűség, azonban azt gondolom, egy album esetében el kellene dönteni, milyen stílus irányba indul el az alkotó. Mindig is ellene voltam az ilyen eklektikus koncepciónak, most sem tudok mást mondani. Ettől függetlenül nagyszerű élmény végighallgatni ezt az albumot. 

Nem olyan régen, a ’Homo Erraticus’ albuma után Ian Anderson azt nyilatkozta, nem tudja, mi lesz a jövőben, hogyan tovább a karrierjében. A közelmúltban audiovizuális show keretében zenekarával bemutatott egy Jethro Tull-dalokból álló műsort, most pedig vonósnégyesre átirt Tull-szerzeményeket vett lemezre. Nem új ez a koncepció, már máskor is dolgozott együtt ilyen formációval, például a 2003-ban megjelent ’Christmas Album’-on is. Ne legyen igazam, de úgy néz ki, egy helyben topog a mester.

Az mindenképp javára írandó, hogy nem 'best of' albumot csinált. Természetesen kikerülhetetlen a Living In The Past, az Aqualung és a Locomotive Breath – ezek nélkül a Tull vagy Anderson sosem hagyhatta el a színpadot. Nem csak a korai korszak dalait vette elő, hiszen a ’Songs From The Wood’ albumról több tétel is hallható. Az viszont érdekes, hogy a nyolcvanas évtizedet mindössze egyetlen dal, a Farm On The Freeway képviseli az 1987-es ’Crest Of The Knave’-ről.

A vonósnégyes mellett John O’Hara, Anderson régi társa is közreműködik a felvételeken, ő követte el a vonósokra igazított átiratokat, ő kezeli a zongorát és a cselesztát, ezt a zongorához hasonló billentyűs hangszert is. A mester pedig énekel kissé megkopott hangján és rendületlenül fújja fuvoláját. Ez is egy akusztikus produkció, abszolút nem idegen a Tull hangzásvilágától, hasonló a legtöbb progresszív rock bandához, mivel ők sem kerülték ki a klasszikus zenei hatásokat. És a dalaik jelentős hányada akusztikus alapokon nyugszik. Ugyan Ian Anderson feloszlatta a Jethro Tullt, az utóbbi időben mégis száz százalékosan legendás zenekara hagyatékára koncentrál. John O’Hara is mellette van, sőt jelenlegi kísérői is mind olyanok, akik valaha a Tullban játszottak. Nem értem a gondolkodásmódját, inkább hallgatom ezt a kifejezetten szellemes, igényes albumot, mely ívet rajzol a klasszikus és a rockzene között. 

A veterán brit banda – akiket sokan a space rock megteremtőjének tartanak – a mai napig aktívan zenél és alkot. Igaz, annyi személyi változáson mentek keresztül, hogy azt John Mayall Bluesbreakerse is megirigyelhetné. Az egyik alapító tag, a multi-instrumentalista Dave Brock azonban a kezdetek óta kitart a csapatban. A történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg (és azért is, mert hazánkban a Hawkwind nem vált ismert zenekarrá): 1971 és 1975 között Lemmy itt pengette basszusgitárját, és három albumon is játszott, mielőtt megalapította a Motörheadet.

Energikus zene, igencsak súlyos a hangzás. A gitár és a basszus sokszor együtt halad, szimpla témák jönnek, de jól megtöltik őket mindenféle effekttel. Érdekes, ahogy zúzzák a rock and rollt, az alapokra rápakolják ezeket a földöntúli hangokat. Egyébként ezek az elemek önállóan is feltűnnek a szerzemények között. Ott van a hatvanas évek végének pszichedelikus hangzása, naná, hogy nem felejtik el gyökereiket. Szeretik ezeket a zakatolós tempójú gitártémákat, sőt Schuster Lóri mondta róluk egyszer, olyan az egész, mintha egész életükben a Black Sabbath Paranoidját hallgatták volna. Nos, ez így talán túlzás, de nem egy belassult anyaggal van dolgunk, ugyanakkor az effektek nem a szokványos mederbe terelik a zenéket.   Néha egy-két egészen fülbemászó téma is felüti fejét, de még mielőtt popularitást feltételeznénk, azonnal bekúszik egy elszállt hang.

Úgy gondolom, a mai progresszív irányultságú bandák hangzásvilágára nem kevés hatást gyakorolt a Hawkwind, és ezt nem csak az új lemez fényében mondom. Az ’Into The Woods’ és a Hawkwind kuriózum a mai zenei kínálatban. 

Az 1991-es újjáalakulás óta – akkor még Robin Trower benne volt az újrakezdésben – nem siette el Gary Brooker bandája a dalírást, hiszen huszonhat esztendő leforgása alatt ez a harmadik stúdióalbumuk.

A Procol Harum a brit progresszív zenében mindig is a dallamosabb vonalat vitte, ezt már korai lemezeiken is felvállalták. A kellemes énekdallamokhoz jött az ötletes gazdag hangszerelés, sok-sok komolyzenei hatással fűszerezve. Ebben Brooker orgonajátéka döntő szerepet játszott. És ott vannak a blues ihletésű szerzemények is. Igaz, hogy Robin Trower ma már messze jár, azért megtalálták ezt a műfajt is.

Nyilvánvaló, nem mutatja más arcát a zenekar a friss albumon sem. Nekem ugyan sok helyen már-már sziruposságba csapnak át az énekdallamok, ám a szellemes hangszeres játék jól ellenpontozza ezt a hátrányt. Néhány dal akár sláger is lehetne – jó, nem olyan elsöprő erejű, mint A Whiter Shade Of Pale –, de jó volna ilyen dalokat hallani a rádióban.

Ami egyértelmű negatívum, a több helyen is hamis ének. Nem hiszem, hogy nem vették észre, hogy nem egy helyen alul intonáltan jönnek elő az énekrészek. Nemtörődömség, vagy hagyták, mert ettől függetlenül jónak ítélték – nem valószínű, hogy megtudjuk az igazságot. Ha mindezt félreteszem, egy igényesen hangszerelt, melodikus rock albumot kagylózok, mely mellőzi a korszerűséget, a lendület is kevesebb, de megállja a helyét. Bár engedtek a popularitásnak, megőrizték régi hangjukat, megszólalásukat, zenei igényességüket, én azonban jobban örültem volna, ha beengedik a mai kor hangját is világukba. 

Érdekes párhuzam, hogy a Procol Harum és egykor meghatározó tagja egyszerre ad ki albumot. Trower azonban nem a progresszív rock vonalát képviseli, ahogy megszoktuk, megmaradt bluesgitárosnak.

Az utóbbi időben már évenként jelentkezik új felvételekkel a gitáros. Trowerre sosem volt jellemző az őrült tekerés: most is megfontol minden hangot, néha hosszú, meditatív szólókat játszik – két dal is túlszárnyalja a hét percet – úgy, mint máskor. És sajnos úgy, mint máskor, most is unalomba bír fulladni egy-egy szóló.  A gitár amúgy visszhangos, savas, szóval itt a hatvanas évek újra befordult a sarkon. Érti a lassú bluest is, a Make Up Your Mind erről tanúskodik. A befejező címadó szintén egy lassú blues, de ez nem annyira hagyományos, szép a gitár, alatta a Hammond-szőnyeggel. Talán ezt találta el Trower a legjobban.

A leírtak alapján nyilvánvaló, a gitáros nem tágított elképzeléseitől egy jottányit sem. Most valamivel kevésbé fogja vissza magát, dinamikusabban szólnak a dalok, mint az előző pár lemezen, a gitár is időnként belehasít a levegőbe, ez azonban csak a pillanat heve. A legtöbb dalban nem szól más a gitáron túl, mint a basszus és a dob. Ez a puritán felállás valami elementáris, elsöprő rockzenét kellene, hogy jelentsen ebben a műfajban, Trower azonban nem így gondolja. Nemrég nyilatkozta, csak olyan zenét akar játszani, ami igazán fekszik neki, az ő műfaja. Őszinte beszéd, már nem akar kísérletezni, azt adja, amit a legjobban szeret, amit tud. Személy szerint azt gondolom, jó volna valami új színt belevinni a dalokba, mert tényleg ugyanazon az ösvényen jár már egy ideje. Végül is nincs ezzel baj. Nem kevés az olyan muzsikus, aki tényleg csak egyféle stílust játszik – vagy tud –, mégis rajonganak értük. Ezt a hetvenkét éves öreg rockert is szeretjük ezekért a savas nótákért.