Leslie West: Soundcheck
írta Bigfoot | 2015.12.11.
Megjelenés: 2015
Kiadó: Provogue Records
Weblap:
Stílus: Blues, Rhythm & blues
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Még mindig le a kalappal előtte. Ez a minimum, ha valakiben ilyen élni akarás, alkotási vágy van, miután egyik végtagját amputálják. A beavatkozás után két hónappal már megjelent a nyilvánosság előtt, és egy lábbal már a második stúdióalbumot készítette el a legendás amerikai blues-rocker, továbbá a turnézást sem adta fel. A rádiós fenegyerek, Howard Stern – műsorainak zenei rendezője volt egy időben – is meghívta az egyik talkshowjába, de előtte azt kérte Westtől, hozza el neki a jobb cipőjét, mondván az már neki úgy sem kell. West a stúdióba gurulva hozzávágta azt Sternhöz – nagy röhögések közepette.
Az új album egy kissé riasztóan kezdődik, ugyanis a Left By The Roadside To Die elektronikus hangjai mindent az eszembe juttattak, csak a bluest nem. Aztán felhangzik az a jellegzetes, üvöltő énekhang, és a brutális slide gitár, és már tudom, merre járok, igaz, az elektromos brekegés végig ott figyel a háttérben. A Give Me One Reason, Tracy Chapman nótája, valamivel szelídebb, talán John Mayall stílusa dominál, azért ebben is benne van a dög. Aztán vége a viszonylagos nyugalomnak, mert a Here For The Party brutális riffje majdnem kiszakítja a mélynyomókat a helyéről. Egy kis líra következik: a You Are My Sunshine, a régi amerikai dal nyugtat Peter Frampton segítségével, de aztán megint azok a cseppet sem finom riffek sokkolnak: az Empty Promises/Nothin’ Sacreddel West elmondása szerint az AC/DC előtt fejezi ki a tiszteletét. Az instrumentális, akusztikus gitárfantázia, a Stern Warning úgy kezdődik, mint Roger McGuinn Bob Dylan feldolgozása, az It’s Alright Ma az ’Easy Rider’-ből, de aztán Jimmy Page pszichedelikus hatását halljuk a harmóniákban.
A végső öt dal egytől egyik feldolgozás: a soul örökzöld, a People Get Ready ismét a szelídebb vonalat képviseli. Egyébként West nagyon jó érzékkel nyúl csendesebb témákhoz, szép lírai felvételek kerekednek belőlük a keze nyomán. A Going Down újfent letaglóz, Brian May segít Westnek. Egy kis akusztikus nyugalom, a Stand By Me, az idén elhunyt Ben E. King slágere. Érdekes, hogy ezt West egy tizenhat éves lánnyal, Ariella Pizzával, egy régi cimborája lányával adja elő. A Beatles-feldolgozás, az Eleanor Rigby igencsak különlegesre sikeredett: amellett, hogy instrumentális téma, nem is West játssza, hanem Rev Jones nyomja el basszusgitáron. Ő egyébként a Mountain jelenlegi basszusjátékosa is. Mindig unikumnak számít, ha basszusgitár viszi a szólófutamot, ezúttal sincs másképp. A végére hagyták Willie Dixon Spoonful-ját, ezt még a Cream tette világhírűvé. West itt Jack Bruce-szal nyomja jó hosszan. A felvétel egyébként 1988-ban készült, és amikor Bruce tavaly elhunyt, West úgy döntött, ráteszi az albumra. Talán azért is tett így, hogy a hallgatóság emlékezzen a West, Bruce, Laing trióra a hetvenes évek elejéről.
Legutóbbi hozzászólások