Armored Saint: Win Hands Down

írta Csemény | 2015.07.20.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: http://www.armoredsaint.com

Stílus: 

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

Bár már bő egy hónap elmúlt a „Szentek Bevonulása” óta, az amerikai banda egy olyan lemezt tett le az asztalra, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A cím (’Win Hands Down’) is kimondottan találó, sőt mitöbb, beszédes is, hiszen az utóbbi kalandozósabb albumok után Bushék abszolút magukat adták. Talán ő és a többiek is mostanra vették észre, hogy az anthraxes vargabetű után újra együtt a csapat, és csak játszaniuk kell, ahogy az jön belőlük. Az Armored Saint metamorfózisa idáig tartott, most pedig úgy tűnik, hogy a „tanulási folyamat” során gyűjtött tapasztalatot a ’Win Hands Down’-ban kamatoztatták.

A ’80-as évekből – az olykor Gyaloggaloppba illő színpadi kiállás mellett – három mutatós album közül a ’Raising Fear’ jelentette az egyik csúcspontot. Miért lett mégis az Armored Saint alulértékelt zenekar? Örök közhely: nem voltak elég jó helyen, elég jó időben, és két szék között huppantak a földre. Hiszen túl kemények voltak ahhoz, hogy a „dajerhardrockerek” rájuk cuppanjanak, viszont a másik vonal, ami még jellemezte a zenéjüket – thrash metal – nem volt elég kifinomult. Mostanra viszont egy tipikusan reunion utáni zenekarrá váltak, és a dalszerzés terén is szuperálnak. A jelszó ezúttal „vissza a gyökerekhez”, de mindezt úgy tették meg, hogy nem a múltjukból próbálnak élősködni. Jeff Duncan és Phil Sandoval elképesztően jó riffeket és szólókat dobtak össze, melyekből már első hallásra kitűnik a hagyománytisztelet (főleg az előző albumokhoz képest). Ugyanakkor nem vetették meg a modernebb eszköztárhoz tartozó zenei megoldásokat sem, a progresszív elemeket pedig egyértelműen a ritmusszekciónak, Gonzo Sandovalnak és Joey Veranak köszönhetjük.

John Bush teljesítménye szintén elismerésre méltó, és akár húzóembernek is mondhatnánk, ha nem végeznék a többiek is kiválóan a dolgukat. Az énekstílus tekintetében is folyamatosan tapasztalható a „vissza a gyökerekhez” paradigma. A 'Revelation'-ön erősen érezhető volt az anthraxes időszak, vagyis a feszes kiabálósabb, olykor Hetfieldre emlékeztető stílus és dallamok. Azóta viszont nemcsak a 'Win Hands Down'-on, hanem már a 'La Raza'-n is érezhető volt a hazaút keresése. Az új lemezt hallgatva pedig Bush már egyértelműen Bruce Dickinson stílusára affektál, nemcsak a megírt dallamokat tekintve, de még a hangformálás és az artikuláció terén is.

Ami viszont talán még az Anthraxben töltött időszaknak köszönhető, az egy remek vendégénekes felbukkanása, a With a Head of Full Steam című dal erejéig ugyanis sikerült elcsenni Pearl Aday-t, Scott Ian feleségét. A sok ilyen apró mozzanat és a zenekar túltengő kreativitása gondoskodik róla, hogy ne essenek bele a metal lemezek leggyakoribb hibájába, és ne írjanak egymáshoz nagyon hasonló számokat. A 'Win Hands Down'-t a kiváló alapok mellett többek között az An Excercise In Debauchery-ben hallható szitár és Vera szólói, a groove-os menetek, a tökös riffek, galoppok és zongorás betétek is fűszerezik. Utóbbi a Dive című balladát a lemez egyik csúcspontjává varázsolja, de a Win Hands Down vagy a Mess is a régi szép időket idézik.

A szenteket mindezek mellett a lemeze egységessége is dicséri. Egy kicsit gondolkodtam is, hogy melyik számokat emeljem ki útbaigazítás gyanánt, de az új lemez nagy erénye, hogy mind a kilenc dal remekbeszabott. Sőt, az Armored Saint azt is bizonyította, hogy a házi stúdiózás nem jár együtt gyenge sounddal, mint a Stormwitch esetében.

Pontszám: 9