Grave Digger: Return of the Reaper
írta MMarton88 | 2014.07.23.
Megjelenés: 2014
Kiadó: Napalm Records
Weblap: http://www.grave-digger.de
Stílus: Heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Grave Digger egy intézmény. Abszolút megkerülhetetlenek, ha heavy metalról van szó: megbízhatóak, harapósak, kemények. Körülbelül kétévente jönnek az új albumok, én pedig mindig jól be is kajálom azt, amit kapok tőlük. Tökre metal az egész hozzáállásuk a zenéhez, a karrierhez, meg úgy nagyjából minden máshoz is, nincsenek (ma már) stílusbeli elkalandozások, nincsenek nagy belemagyarázások, hogy miért kellene megváltozniuk, húsz év óta hozzák szinte ugyanazt a stílust és minőséget. Ennek ellenére mégis frankók a lemezeik, és nincs ez másként a ‘Return of the Reaper’ esetében sem.
Megmondom őszintén, nem egyszerű írni a lemezről. Hisz ha ismered és szereted a bandát, akkor elég csak meghallgatni, tuti be fog jönni ez a korong is, de ha eddig nem komáltad őket, akkor most sem fogod megszeretni a srácokat. Noha az összes kötelező sablon és klisé elhangzik, mégis abszolút erőteljes, friss és változatos a végeredmény. Vajon miért? Ugye könnyű abba a hibába esni, hogy az évek alatt egy zenekar csak a megfáradt, régi paneljeit hasznosítgatja újra, a dalaik pedig csak egyre szürkébbé, lapossá válnak (ld. Gamma Ray), valahogy a sírásók mégis újra meg újra el tudják ugyanazt adni dögösen, élettel telve, frankón. Kicsit olyanok ilyen szempontból, mint a Helloween. Ami nekem szimpatikus, hogy ezúttal mintha tempósabbra vették volna a figurát, mint általában, a kezdés a borítóképnek megfelelő lovaskocsis érkezéssel és hátborzongató sikollyal frankón felvezeti a hangulatot az arcletépő Hell Funeral vágtája előtt. A nyitányon kívül amúgy a másik két személyes kedvenccé az übertempós, ám gyilkos riffel megpakolt Resurrection Day, és a záró, meglepően dallamos, már-már slágeres Death Smiles At All Of Us vált. Minőségében amúgy nagyjából kiegyensúlyozottan magas a korong, a dalok közül szinte bármelyik simán megállná a helyét koncerten is, ráadásul kellően változatos is az anyag, jó érzékkel cserélődnek egymás után a középtempós döngöldék és a sebes vágták, és ezúttal egy-két hard rockosabb szerzemény is befért, mint például a laza Tattooed Rider. Talán csak a záró, kicsit balladisztikus Nothing To Believe az egyetlen kivétel, Boltendahl rekedtes smirglijét még mindig fura egy szál zongora mellett hallani, a refrén viszont simán felférne egy U.D.O. lemezre is.
Egy apróságot azért hadd jegyezzek meg, mely inkább szőrszálhasogatás, mint kritika. Véleményem szerint üdítő lenne egy második gitáros a bandában. Axel Ritt remek szólókat kerekít a nóták alá, de néhány szerzemény egyszerűen kívánja, hogy egy másik bárddal is kicsit passzolgassák a témákat (ld. Primal Fear, Priest stb). Noha tudom, hogy a banda az „egygitárt” szinte már védjegyének tekinti, úgyhogy ez inkább csak „vágyálom”, mintsem szemrehányás. Amúgy nemigen lehet belekötni ebbe a produkcióba, összességében nem a csapat pályafutásának legjobb korongja, de simán hozza a szokásos szintet, amiért annyian szeretjük őket.
Legutóbbi hozzászólások