Rival Sons: Great Western Valkyrie

írta Bigfoot | 2014.07.15.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Earache

Weblap: http://www.rivalsons.com

Stílus: Hard rock, blues rock, pszichedelikus rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nem sokat pihent Jay Buchanan és bandája, hiszen két évvel a legutóbb megjelent ’Head Down’ album után már a negyedik nagylemez jött ki a kaliforniai illetőségű banda műhelyéből. A ’Head Down’ amolyan kísérletezős anyagnak hallatszott az előző kettő nyers ősrockja után. Nos, az új anyag pedig – Kabos Gyula aranyköpésével élve – „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit” produkció lett. Mindjárt az elején leszögezem: a Rival Sons negyedik album is nagyszerűen sikerült, de most a kísérletezős kedvüket összerakták az első két album őserejű klasszikus rockzenéjével. Az eredmény nem eklektikus – dehogy! –, hanem egy olyan album, ahol kiválóan egyensúlyoznak a két világ között.

Természetes, hogy az ő esetükben a Led Zeppelint mint legfőbb inspirációt nem szabad figyelmen kívül hagyni, azonban nem tehetek róla, engem megint zavar, hogy egy-két esetben igen határozottan lenyúltak egyes Zep-témákat. Konkrétan: a Secretben a negyedik albumról a Misty Mountain Hop alapja köszön vissza, az Open My Eyesban pedig szintén erről az LP-ről a When The Levee Breaks dobbevezetőjét csenték el.

Az utolsó számnál pedig azt hittem, eltévesztettem a lemezt. A Destination On Course olyan erős Pink Floyd-hatásokkal bír, hogy nem lehet nem felismerni Watersék kísérletezős korszakát az ’Ummagumma’ és az ’Atom Heart Mother’ LP-k korszakából, noha egyes dallamok görbületei a hetvenes éveket idézik a Floyd pályafutásából. Nem mondom, hogy nem dobtam egy hátast, amikor ezt a felvételt hallgattam.

Vad nóták, dallamos, helyenként a hatvanas évek beatzenéjének, később savas rockjának kavalkádja az album. A hangzás is a régi időkbe visz vissza, bár ezt már a megelőző produkcióknál is megszokhattunk. Egy, bár jelentős újdonság, hogy ha nem is vezető szerepben, de határozottan ott bujkál a billentyűspark az alapoknál, és ezt a koncerteken is alkalmazzák. Nem lágyít, inkább vastagítja az amúgy is markáns zenét, és erősíti a pszichedelikus vonalat. A megszólalás kásás, de ez szándékos, hogy minél jobban hajazzanak az aranykorra, minek ide a digitális kor? A gitár persze most is viszi a prímet, és szerintem Scott Holiday egyre színesebben játszik, ahogy halad az idő. (Mondjuk country nem hallható, mondom ezt azért, mert a borítón a zenekar vadnyugati göncökben pózol.) Akár gitárhős is válhat belőle. Jó lenne, mert ez a kategória a szó klasszikus értelmében nem létezik.

És koncerten is hozzák ezt a szintet. Aki látta az idei Rock Am Ring Fesztiválon a mindösszesen negyvenperces fellépésük tévés változatát, meggyőződhetett, hogy a Rival Sons fényesen bizonyítja: a rockzene élő műfaj, a stúdiókörülmények az alapokat hozzák, egy színpadon rá kell pakolni a nótákra. És ők anyait-apait beleadnak a deszkákon, az eredmény nem kétséges. A felállás stabil, tavaly történt az első váltás a basszusgitáros posztján, Robin Everhart ment, Dave Beste jött.

Nem is húzzák a dalokat, eszük ágában sincs kitölteni a CD adta lehetőségeket, negyvennyolc percben szabják meg az időtartamot, mint egy hosszabb LP-nél a régi időkből. Tudják, mikor kell abbahagyni egy témát, mindössze a már említett utolsó, Pink Floyd-ízű nótát játsszák hét percig, de ennek kell egy kis elmélyülés.

Pontszám: 9