Walter Trout: The Blues Came Callin'
írta Bigfoot | 2014.06.11.
Megjelenés: 2014
Kiadó: Mascot Label Goup
Weblap: www.waltertrout.com
Stílus: Blues, blues-rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bár mostanában nem a gitáros alkotói ambícióiról kaptunk híreket, hanem aggasztó egészségi állapotáról, azért a terveknek megfelelően megérkezett az új stúdióalbum. Méghozzá egy évvel a legutóbb megjelent ’Luther’s Blues’ után, ahol az általa nagyon tisztelt, tragikusan elhunyt Luther Allison szerzeményeit játssza Trout. Ha valakinek tetszett a 2012-ben megjelent ’Blues For The Modern Daze’, akkor valami hasonlóra számíthat itt is. Személy szerint egy kicsivel visszafogottabbnak érzem az aktuális produkciót, mint a két évvel ezelőtti kiváló korongot, de azért ez is nagyot üt.
Sokat gondolkodtam, miért ennyire harapós, az ember elevenjébe vágó Walter Trout blues zenéje, és talán rájöttem a titok nyitjára: játékában nem rest hard rock elemeket alkalmazni, persze csak színezéknek, mert – ehhez nem fér kétség – ő korunk egyik legjobb bluesjátékosa, még akkor is, ha ezt sokan nem tudják. Ez az a bizonyos hard rock színezék az, ami miatt egyik híres követője, Joe Bonamassa is oly karakteresen képviseli a műfajt.
Természetesen ez a fájdalom lemeze is, hiszen Trout betegen, nagyon betegen készítette el. A harmadik szerzemény, The Bottom Of The River egy akusztikus blues, az alkotó szerint annak a megpróbáltatásnak a metaforája, amin keresztül megy. „Ha elérem a folyó alját, el kell dönteni, tovább akarok élni, vagy meghalok.” Hogy ne csak a tragédiáról szóljon a cikk, hadd említsem meg John Mayallt, aki egykori kollégája, tanítványa új lemezén is zenél, méghozzá három dalban is. A kezdő nótában a Hammond orgonát kezeli Mayall, az önmagáért beszélő Mayall’s Piano Boogie-ban pedig a zongorát veri nagyon is ősi stílusban. És a címadóban is ő játszik a B3-as billentyűin.
Sokféle hangon szólal meg ez az album. A Wastin’ Away (ez arról mesél, milyen sok súlyt veszett betegsége során) és a The Whale kegyetlen erővel dübörögnek. A már említett The Bottom Of The River a nyugisabb vonalat viszi, a Mayall bugija és a Take A Little Time rock and rollja pedig az ősrégi gyökereket kutatja, de Trout valamennyi területen roppant otthonosan mozog. Szép gesztus a vég: a Nobody Moves Me Like You határozott lassú blues-za imádott feleségének, Marie-nek szól, aki maximálisan mellette volt a legnehezebb pillanatokban is. Ha ő nincs, nem biztos, hogy összegyűlik a horribilis összeg a transzplantációs műtétre.
Másképp hallgatom ezt az albumot, hiszen ezek a dalok a létért való küzdelem dalai. Fájnak, szívbe markolnak, ugyanakkor erőt sugallnak: nem szabad feladni, utolsó leheletig csinálni kell, még akkor is, ha a folyó medrének alján fekszünk. Nincs mese, fel kell jönni onnan, és nyúzni kell azt a kopott Fender Stratocastert!
Legutóbbi hozzászólások