Rush: Clockwork Angels Tour (DVD)

írta Bigfoot | 2013.12.07.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.rush.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Az utóbbi 10 évben nem panaszkodhatunk Kanada nemzeti büszkeségének DVD-termésére, hiszen kétévenként előrukkoltak egy-egy élő képi anyaggal. Ugyanakkor Geddy Lee, Alex Lifeson és Neil Peart az elmúlt 20 évben nem sok stúdióalbumot adott ki: ötévenként pottyantottak el egyet-egyet. Mindig fájó szívvel nézem a trió képi kiadványait, mert tudom, hogy az idióta adótörvények és a szar gazdasági helyzet miatt az esély a nullával egyenlő, hogy bármelyik hazai koncertszervező cég idehaza felléptesse őket. De tudom, nem egy olcsó produkció a Rush, hiszen a felszerelés nagy részét ők hozzák helybe, és ezt bizony meg kell fizetni. Mindegy, a bakancslistámon előkelő helyen áll, hogy elcsípjem őket valahol élőben.

Ez a mostani, Texasban rögzített koncertfilm még jobban meggyőzött, hogy így kell tennem, ha a helyzet úgy diktálja. Ahogy az előző két élő anyagon (’Snakes & Arrows Live’, ’Time Machine’), itt is jelentős részt foglal el a nyolcvanas évek elektronikus korszakának termése. Nekem ugyan nem jön be az a periódus, de azért élőben ezek a nóták is új erőre kapnak, erőteljesen markolnak bele a hallgatóság lelkébe. Nem hiányozhatnak a klasszikus tételek sem (Tom Sawyer, XYZ, The Spirit Of The Radio, 2112), viszont nincs domináns szerepük.

Nem kis merészségre vall, hogy az egyébként kiválóan sikerült ’Clockwork Angels’ albumot szinte teljes egészében eltolják a buli második felében. Ekkor egyébként erősítést is kapnak a színpadon: egy kisebb vonósszekció erősít rá a muzsikára. Ezek a klasszikus zenészek azonban nem veszik fel más kollégáik merevségét, pólót, famert viselve, a zenére ugrálva bazseválják végig a részüket. A zenekar pedig – mint mindig – káprázatos teljesítményt nyújt. Geddy Lee-nek mindegy, hogy a billentyűkön vagy a basszusgitáron játszik, mindkét hangszert tökéletesen uralja, magas, erős hangja pedig a hatvanon túl is szárnyal. Alex Lifeson folyamatosan cserélve gitárjait sokkal több szólót megenged magának, mint a stúdióban, és emellett ökörködni is marad energiája. Neil Peart, a csapat ideológusa rendesen kihasználja a hatalmas cuccot. Szólója talán egy van, de amit a dalokban művel, egyenként felér egy-egy egyéni produkcióval, bár Mike Portnoy szerint ő nem improvizál, mindent ugyanúgy üt estéről-estére.

Sok esetben élnek a rájátszás lehetőségével, hiszen amikor Geddy a basszusgitárt gyűri, sokszor bekúszik a billentyű a háttérből, de akad olyan is, hogy két szólamban halljuk énekét. Mindegy, a Rush-hoz hozzátartozik a perfekcionizmus, náluk nem sok szerep jut a spontaneitásnak. Még a végét is megkomponálták, ahogy Neil Peart őrült rohanásban hagyja el a csarnokot, a zene még megy, bár konzervről, a technikusok már szerelik le a cuccot.

A látvány… nos, manapság vizuális körítés nélkül lehetetlen eladni egy élő bulit, bármilyen színvonalas is a zene. A vizuális effektek erősítik azt, nélkülük is mindent vinnének a hallottak, ugyanakkor igaz, a filmbejátszások a mondanivaló szerves részét alkotják. A zenekar régi rajongójaként nekem az is megtenné, ha egy hatvan wattos izzó fénye alatt játszanák a Tom Sawyert, bár tudom, be kellene lépnem a 21. századba…

Pontszám: 9.5