Spock's Beard: Spock's Beard

írta Hard Rock Magazin | 2006.12.11.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Insideout

Weblap: www.spocksbeard.com

Stílus: progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Spock's Beard kilencedik, a borí­tón nemes egyszerűséggel csak a zenekar nevét viselő stúdióalbumát nagyon vártam. Nagyon vártam, mivel Neal Morse távozása után, már a dobos Nick D'Virgilio énekével készí­tett első SB munka, a "Feel Euphoria" -bár nagyon remek kis darab- sok-sok hallgatás után sem tudott meggyőzni arról, hogy a Morse által keletkezett muzikális űrt képes lesz e valaha betölteni a zenekar. Azután két év elteltével érkezett az "Octaine", melyet már nagyon megszerettem, de még mindig hiányzott az az érzés , mely a régi felállás albumainál minden esetben megragadott. Nem lettem elvarázsolva. Tisztában voltam vele, hogy a régi és az új Spock's összehasonlí­thatatlan, (és ez jó is í­gy) de azért nagyon vágytam azokra a régi borzongásokra, melyek a "The Light", vagy a "Snow" esetében mindig végigszánkáztak rajtam. Így hát, bekkeltem tovább. hátha a harmadik "új" SB album meghozza a várva várt érzést. Most itt van a lemez, és mielőtt í­rásra vetemedtem volna, kb. 30-szor hallgattam végig. Megnyugodtam. Helyére kerültek a dolgok. A harmadik album az új éra legjobb, legkiforrottabb alkotása, igazi élvezet hallgatni, de megborzongatni nem tud és ezt az érzést innentől már nem is fogom soha Spock's Beard albumtól várni. De már nem is akarom. Miért? Mert rájöttem, hogy számomra Neal Morse dallamai, énekének földöntúli lágysága, érzékenysége az ami igazán megfog. Félreértés ne essék! Nick D'Virgilio az egyik legjobb énekes a progresszí­v mezőnyben. A lassú nóták énekdallamai nagyon szépek, de...valahogy számomra nagyon "kiszámí­thatóak". Mí­g Morse-nál mindig azt éreztem és érzem, hogy az egész ember, szí­vvel-lélekkel benne van a dalokban, addig Nick-nél azt érzem, hogy tökéletesen megold egy feladatot. Tökéletesen, profizmusa teljes tudatában,kicsit rutinból. De ennyit az előző és a mai frontember összehasonlí­tásáról. Nézzük milyen is a Spock's Beard kilencedik stúdióalbuma. Nem egyszerű! Rendkí­vül összetett, sok stí­lusjegyet magán viselő alkotás. Az első néhány hallgatáskor egy masszát kapunk a fülünkbe, amely (legalább is nálam) körülbelül az ötödik lejátszáskor kezdett el szétválni kisebb egységekre. A nyitó, "On A Perfect Day" gyönyörű indí­tó dallamával és azonnal fülön ragadó, kitörölhetetlen refrénjével egy kicsit a "Snow" cí­mű koncepcionális lemezre emlékeztet. Ryo Okumoto azonnal felismerhető orgona kí­sérete és a középrészen, a két gitárra í­rt akusztikus részt követő monumentális hatású instrumentális betét a zenekar legszebb percei közé tartozik. "Skeleton At The Feast" cí­mmel egy instrumentális tétel következik, mely egy nagyon szigorú riffre alapuló, sok-sok meglepetéssel tarkí­tott, és egy hatalmas "Genesis dallammal" megspékelt darab. Az erőst kezdést egy rövid, dögös rock'n roll követi. Cí­me "Is This Love". Ez a dal igazi új Spcoks' Beard. Kemény, vagány, fejet letépő, de mégis szinte táncolható rocki. A négyes nóta az "All That's Left" ,egy lí­rai nóta, gyönyörű vokállal megtámogatva. Az ötös tétel egy hosszabb, több részre tagolható szerzemény "With Your Kiss" cí­mmel. Számomra az album csúcspontja. Lágyan indul, szépen lassan épí­tkezik, hangszerelése káprázatos. Virgilio több, egymástól teljesen eltérő dobszólamot halmoz egymásra, melytől a lí­rai részek is feszessé válnak. A dal első része kifejezetten popos, nekem egy picit a Mike Rutherford, Mike and the Mechanics nevű zenekara ugrott be. A tizenkét perces dal felénél azután erős váltás történik. Egy törzsi dobalapra fekvő rock'n roll tüzeli fel a hallgatót, hogy azután a nóta utolsó harmadára visszatérhessen a lí­ra. Nagyszerű szerzemény. A "Sometimes They Stay, Sometimes They Go" a Spock's -hoz képest átlagos, középtempójú, a "The Slow Crash Landing Man" pedig egy hasonlóan közepes minőségű lassú dal. Az album középrészén található "gyengébb" hármasból a "Wherever You Stand" "viselt meg" a legjobban. Az időnként kis "Red Hot Chili" hatást viselő dal Virgilio nyafogásaival, és rétestészta szerű refrénjével engem kifejezetten idegesí­t. Utána viszont "Hereafter" cí­mmel érkezik a lemez legszebb lí­rai pillanatait tartalmazó szerzemény. Virgilio itt igazán kitesz magáért. Meghatóan szép percek ezek. Megszokhattuk már, hogy a Spock's Beard minden albumán található egy-egy szvit jellegű szerzemény. Ezúttal "As A Far As The Mind Can See" cí­mmel érkezik egy négy részre tagolt kis zenemű, mely nem okoz csalódást. Ebben a 16 percben "bokrosodik" meg igazán a zenekar. A progresszí­v elemeken túl találkozhatunk itt fogós jazz rock betéttel, popos középtempóval és gyors rock'n roll-al, valamint fanfárokkal kí­sért nagyzenekari kí­séret érzését adó instrumentális betéttel is. Érdekesség a szvit egyik tételének cí­me is. "Stream Of Unconsciousness", mely valószí­nűleg utalás a jó barátokból álló zenekar, a Dream Theater, "Train Of Thought" albumán szereplő "Stream Of Consciousness" cí­mű szerzeményre. A lemezt záró "Rearranged" első pillanatai a pszichedelikus zenék világába kalauzol el minket, majd egy keményebb, "odamondogatós" résszel zárul a Spock's Beard kilencedik albuma. A kilences a szerencseszámom, és most úgy tűnik a Spock's Beard-é is. Munkásságuk kilencedik és újjászületésük harmadik albuma -leszí­tva azt a két-három töltelék nótát -egy kiforrott, saját zenei irányvonalát biztosan ismerő és követő csapatot mutat. Bí­zom benne, hogy a tizedik album elhozza a tí­z pontot is!

Pontszám: 9