Amaranthe: The Nexus
írta MMarton88 | 2013.03.29.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Spinefarm
Weblap: http://www.amaranthe.se/
Stílus: Modern metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az Amaranthe nekem már a kezdetektől bejött. Persze, persze, nem olyan hűdemetál ez, de nekem alapvetően tetszik a zene mögött az ötlet. A nu-metal és az európai jellegű power metal határán egyensúlyoznak a dalok, nem kevés melodeath, indusztrial, illetve popos elemmel. Amilyen abszurdnak tűnik ez az egész, olyannyira működik. A dallamos férfi és női éneket remekül egészíti ki a hörgés, s noha építőkocka szinten sok minden hallható itt, a végeredmény mégis rágógumi-dallamokba ágyazott, habkönnyű slágercsokor. Van egy amolyan szemkiszúrós bája ennek az egésznek, nem? Mármint, hogy nemigen lehet őket komolyan venni, hisz powernek nem elég power, modern metalnak/dallamos deathnek meg túl nyálas, ráadásul van itt egy csomó elektronika, a refrének meg szégyentelenül poposak. WTF?
Persze lehet gyűlölni is, meg imádni is az Amaranthe-ot. Hisz a steril, egy kaptafára írt, gyakorlatilag torzítással, meg hörgéssel megtoldott popdalok, illetve azok előadása mintha fényévekre állna mindattól a szellemiségtől és eszmerendszertől, ami a lázadó rock/metal zene sajátja. Mégis hiába próbálom utálni őket, nem megy, 3 hallgatás után már kívülről fújod a fél lemezt, ha akarod, ha nem. Ráadásul ha leszállsz a lóról, és leveszed a szemellenzőt, azt is észreveszed, hogy borzasztó jópofa és kikapcsoló a muzsika. Olcsó szórakozás, hogy úgy mondjam: kirakatmetal. Ha szeretnék valami full laza, iszonyatosan könnyen befogadhatót hallgatni, ami modern is, mai is, kemény is meg nem is, pop is meg nem is, tuti, hogy őket fogom elővenni.
Emlékszem, mikor meghallottam a Hunger-t, mennyire izgatott lettem, végre valami izgalmas, valami új, szórakoztató, és alapvetően azért vidám/pozitív bukkant fel a színtéren! Borzasztóan féltem, hogy kissé egyveleg kockametaljuk nem lesz elég változatos egy teljes albumra, de a srácok rám cáfoltak, a debüt betalált! Szóval ezúttal már eleve magasabbra tettem a lécet, s noha gyanítottam, hogy nem kell majd csalódnom bennük, borzasztó kíváncsi voltam, hogy a felbukkanásuk átmeneti tünemény volt-e. Szerencsére a ’The Nexus’ kb. ott folytatja, ahol az előző album abbahagyta. Semmi művészkedés, semmi elvontság, semmi önkifejezés, mindössze steril pophimnuszok egyszerűségével és közérthetőségével vetekedő tételek kerültek a ’Nexus’-ra (is).
Személyes kedvencnek mindjárt itt a nyitóhármas, egy-egy bitang refrénnel, de a Mechanical Illusion is abszolút telitalálat, akárcsak a sokak számára már borítékolhatóan túl technós Electroheart. A Burn With Me ballada gyönyörűen folytatja az előző lemezes Amaranthine által kijelölt utat, s noha mintha a lemez második felén némiképp több lenne az elektronika, a remek dallamok miatt a korong nem válik unalmassá. Az Infinity pedig elegánsan zárja a végig magas színvonalú produkciót. Abban persze biztos vagyok, hogy a Dragonland-del éveken át a sokadvonalban kalimpáló Olof Mörck egyedül nem lenne képes egy ilyen produkciót összerántani, és a sok erős melódiában a Volbeatet már egyszer felfuttató Jacob Hansen sztárproducer keze is benne van, de ez talán nem von le a végeredmény minőségéből, a hangzás pedig ezúttal is etalon.
Legutóbbi hozzászólások