Riverside: Shrine of New Generation Slaves
írta Mike | 2013.03.18.
Megjelenés: 2013
Kiadó: InsideOut Music
Weblap: http://riversideband.pl/
Stílus: Progresszív rock/metal
Származás: Lengyelország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Vajh, mi neked a progresszivitás? A nagy elődök, az egykori műfajalapító ősatyák epigonszobrainak futószalag-termelése? Netán a szó eredeti jelentését zászlóra tűzve alkotni valami rendhagyót, valami mást? Ami nem stagnál. Ami új utakat nyit. Valami előremutatót… Azt hallani, minden kifulladni látszik, minden hangjegyet korongba préseltek már korábban, a kígyó is rég ráunt saját farkára, ennek ellenére a repedésekből szüntelen friss rügyek bújnak elő, hogy szorgosan megdöntsék a nagy kinyilatkoztatásokat: miszerint nincs már új a nap alatt.
Egyik kedvencemről, a lengyel Riverside-ról jutott eszembe mindez. Ők ugyanis akképp lépnek új ösvényekre, hogy a látszatát is elkerülik a folytonos megújhodásból fakadó görcsösségnek, s még a léptékeik sem túlzóak, mindig csupán annyit kanyarodnak el, ami még nem ejt csorbát saját egyéniségükön. A hangzásuk így is könnyűszerrel felismerhető, holott ők is mestereikből táplálkoznak: Porcupine Tree, Tool, Dream Theater… Mégis különös fűszereket adnak a hajdanvolt klasszikus recipéhez. Utólag úgy okoskodom, hogy a 2011-ben napvilágot látott, egyébként zseniális ’Memories In My Head’ EP-jük valamelyest előrevetítette, merre veszik útjukat, ezúttal tehát az első két album emocionálisabb világához tértek vissza, hiszen míg az ezt megelőző ’Rapid Eye Movement’ és ’Anno Domini High Definition’ páros karaktere jócskán a komplex-technikás prog metal-zsonglőrködés felé billent, úgy az ez évi anyag kevésbé harsány, sokkal inkább megfontoltabb, elmerengőbb – mondhatnám afféle magányos éji zene. (Miként ezt a dupla CD-változat két bónusztételének címe is aláhúzza…) Emellett pedig a Riverside hard rockosabb, mint eddig bármikor, jobban kidomborodnak a Led Zeppelin-, Deep Purple-hatások, s nem pusztán a dús Hammond-témák jóvoltából. Kerekebb, dalközpontú album született tehát, a kettős jelentésű lemezcím is ezt sugallja: SONGS. A progresszív hozzáállás viszont a régi…
Mariusz Duda énekes sosem volt a sekélyes gondolatok híve. Így hát a ’Shrine of New Generation Slaves’ is a költő-zenész segélykiáltása, amolyan komor reflektálás korunkra, amelyben a kommunikációs technika bekebelezi a személyes kapcsolatokat, s e modern rabszolgaságban az identitásukat vesztett embereken egyenesen átrobog az információfolyam, a dolgok mélyére azonban már nem képesek leásni. Mariusz azt mondja, sokan elrohannak az élet mellett, s nem élik meg a nagyszerű pillanatokat… Nagyszerű pillanatokból akad e korongon is, bizony nem kevés… Ugyan az elsőként hallható, Deep Purple-ihletésű, egyszerre modern és ős-rockos New Generation Slave-ben túl soknak érzem az effektezett éneket, talán ez minden negatívum, amit elmondhatok a teljes lemezanyagról. Amely a tetejébe egy meleg tónusú, ragyogó hangzással szólal meg.
A The Depth Of Self-Delusion-ben a boszorkányos légiesség jár kéz a kézben a finom mélabúval – és a Porcupine Tree-vel. Ennek mintegy ellenpólusa a klipesített Celebrity Touch, kétarcú szerzemény, amelyben éppúgy megfér egymás mellett a határozottan megdörrenő, szőrös hard rock-riffelés és a visszafogott, keserédes melankólia à la Opeth. Ha 3:45 percesre nyesik meg, az Év Slágere lenne… A We Got Used To Us elégikus könnyedsége pedig tényleg tanítanivaló; személyes kedvencem, a ’Second Life Syndrome’ album csodaszép balladájára, a Conceiving You-ra emlékeztet. A kozmikus-álomszerű Deprived (Irretrievably Lost Imagination) 8 és fél percében elképzeljük, hogy Sting is ott van valahol, és a lengyel fiúkkal jammel egy jóízűt: megindító Mariusz-dallamok, érzéki melódiák, füstös szaxofonjáték, jazz-rockos örömzene a legjobb fajtából – mélység és harmónia tökéletes elegye. Esetünkben a majd’ 13 perces Escalator Shrine a Nagy Epika, egy fényesen csillogó pszichedelikus utazás gazdagon illusztrálva karakteres zenei témákkal, s a Pink Floyd neve sem maradhat ki a felsorolásból. A Feel Like Falling azonban szokatlanabb, merészebb és „szabálytalanabb” mindközül, indie rockos, Muse-os áthallásainak köszönhetően némileg ki is lóg a sorból – ám éppen ettől teszi színesebbé az összképet.
A Coda rövidke lírája pedig olyan, mint egy törékeny-szép kagylóhéj, és Mariusz itt is gyönyörűen énekel; méltó lezárása ennek a kiváló alkotásnak. Egyébiránt a dupla CD második részén két tíz perc fölötti ambient-szerzeményt találunk Night Sessions címmel: valóban afféle éjszakai muzsikák, amelyek elringatnak, gondolkodóba ejtenek. Vajon te is az újkori rabszolgavilág bábja vagy?
Legutóbbi hozzászólások