In Memoriam Jon Lord

Kora este óta fel-alá téblábolok a nappaliban, és próbálom megemészteni, hogy ő nincs többé, de nem tudok rá múlt időben gondolni. Nem kisméretű lemezgyűjteményemben megszámlálhatatlan album őrzi a játékát, ha jól összeszámolom, én magam kilenc alkalommal láttam játszani, ebből ötször a Purple-lel.

Elment egy alapítóatya, annak a kemény műfajnak az egyik megteremtője, amit a mai napig rengeteg banda művel, nagyon jól, nagyon rosszul, amelyről a mi magazinunk is szól. Bár nem lettem zenész, nagyon sokat kaptam Tőle. Idestova harminchárom esztendeje hallgattam meg először a Deep Purple ’Fireball’ albumát, és az egész életemre kihatott ez az első találkozás. Még mindig a zenekar és a rock műfaj rabja vagyok, ebben neki nagy szerepe volt. Tinédzserkoromban, nem egyszer tanulás helyett a Purple albumait hallgattam, melynek másnap meg is lett az eredménye az iskolában.

Pedig ebben az időben nem is léteztek, viszont zenélt a Whitesnake, a Rainbow és a Gillan is. Amennyire lehetett akkor, követtük a történéseket, de akkor csak vágyálomnak bizonyult, hogy a Purple-t élő koncerten láthatjuk. Aztán 1984 tavaszán minden megváltozott, mert összejöttek, méghozzá az úgynevezett kettes, azaz „A Nagy Felállásban”. És 1987 januárjában megtörtént a Csoda: eljöttek Magyarországra, és végre élőben is hallhattuk elképesztő játékát, hihetetlen virtuozitását és gyilkos párbajait Ritchie Blackmore-ral…. Az albumok pedig csak gyűltek a polcomon, legyen az Purple, Whitesnake, vagy éppen valamelyik szólóproduktum.

Három éve telefonon beszélgettünk, kétszer személyesen is volt szerencsém hozzá. Egy elbűvölően aranyos, jó humorú angol gentlemant ismerhettem meg benne, amikor lemezeimet dedikálta, vagy odaállt mellém egy fotó erejéig.

A mai naptól a rockzene már nem ugyanaz. A műfaj egyik legizgalmasabb billentyűs játékosa többé nem alkot újat, játéka immáron történelem. A rock történelmének  egyik legfényesebb fejezete mostmár csak archív felvételeken hallható. Pótolni, utánozni képtelenség őt, senki ne is próbálkozzon vele. Inkább tegye fel a sziklás albumot vagy azt a lemezt, melynek tasakján egy fotó látható a Royal Albert Hallról, De ő nem ment el, nem mehetett el, csak egy szinttel feljebb költözött, talán ott Bíbor színű az ég, és ez a Drága Jon, az én Hősöm, most békében muzsikál Hammond orgonáján.

-Bigfoot