A döbbenet ereje: Nightmare, 2010. 08. 25.Crazy Mama Music Pub, Budapest

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy nekifogjak-e ennek az í­rásnak, hiszen erre az estére pusztán a kí­váncsiság hajtott és alapvetően szórakozni mentem. Nem voltam arra felkészülve, hogy í­rjak is valamit a Nightmare budapesti koncertjéről, de miután azóta sem hagy nyugodni a dolog, úgy döntöttem, ha komplett koncertbeszámolót nem is, de egy rövid helyzetjelentést lekörmölök a francia srácok villámlátogatásáról... Már pusztán a tény, hogy egy harmincéves kultikus metal csapat mindössze 1 euróért fővárosunk egyik klubjában lép fel, arra sarkallt, hogy ezen az estén ne maradjak otthon. Persze most kérdezheti az egyszeri olvasó, hogy lehet az, hogy ennyibe kerüljön egy koncert. Nos, a kérdés jogos, de előrebocsátanám, az ár-érték arány nagyon messze állt egymástól ebben az esetben, mint ahogy sajnos a látogatottságról is ezt tudom elmondani. Bár meg voltam győződve arról, hogy a méregdrága jegyárakról papoló közönség most veszi a fáradtságot és ellátogat a Nightmare ajándékkoncertjére, nem í­gy lett. Látva a csapat profizmusát, átélve az általuk adott fantasztikus koncertet, azt kell mondjam, ismét szegénységi bizonyí­tványt állí­tott ki magáról a tisztelt magyar rocker publikum. Hogy fogalma sincs a Kedves Olvasónak kikről is í­rok egyáltalán? Bevallom férfiasan, eddig az estéig nekem sem volt sok lövésem arról, kik a Nightmare-es srácok. Na jó, a nevüket már hallottam és talán néhány dalt is Tőlük, sőt, még azt is olvastam több helyen, hogy a Metalfesten az egyik legjobb bulit adták, de többet nem... Most, hogy kibosszankodtam magam, hadd meséljem el röviden, miből is maradt ki az, aki otthon csücsült ezen az estén. A programot a Twister nyitotta, akiknek koncertjét - vezekelek -, csak az utcáról hallottam, hiszen, ha letéved az emberfia a Crazybe, biztos elkapják néhányan egy kis beszélgetésre, amit udvariatlanság lenne visszautasí­tani. Annyit azonban ettől függetlenül is hallottam, hogy igen jót tett a csapatnak az énekesváltás, mert Mókos Tamás kimondottan jó vokalista és bár a kinézete nem feltételen a kőrockereké, az utolsó pár számot már vizuálisan is érzékelve, azt azért megállapí­tottam, jól áll neki a szí­npad. Ekkor Tamás még nem is tudta, hogy az este egyik hőse lesz, de erre majd visszatérek. A koncert másik vendége az Invader zenekar volt, akiket most láttam először. Ennek már csak azért is örültem, mert nagy Nachladal rajongó vagyok és szeretném Őt "jó kezekben" látni. A kezekkel nem is volt semmi probléma, mert kitűnő zenészekből áll a csapat, de valahogy nekem Nachi kiválósága nem igazán jött át ebben a zenében. Úgy éreztem, mintha kirázná ezt a kisujjából és egyelőre nem is szeretne többet. Lehet, hogy én tévedek, de óhatatlanul össze kell hasonlí­tsam Wisdom-béli szereplésével, amit itt meg sem közelí­tett. Ettől függetlenül nagyon patent műsort láthattunk Tőlük, ami alatt a Nightmare legénysége is befutott a reptérről, akik, ahelyett, hogy lerogytak volna egy kicsit ejtőzni, azonnal lejöttek a közönség közé fotózkodni, aláí­rni és beszélgetni. Szimpatikus húzás volt és hasonlóan szimpatikus viselkedéssel vettek részt az egész estén. A körülményekhez képest hamar belőtték a szí­npadon a cuccot és kezdetét vette egy jó másfél órás metalorgia, amit még álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire fogok élvezni. Ahogy már az í­rás elején is jeleztem, nem koncertbeszámolóval készültem, í­gy engedtessék meg, hogy eltekintsek az események részletekbe menő taglalásától, viszont néhány momentumot mindenképp ki kell, emeljek. Az első és legmegdöbbentőbb, az Jo Amore énekes, Ronnie James Diohoz való hasonlósága. Komolyan mondom, félelmetes volt látni a szí­npadon. Amikor elvette a szájától a mikrofont, nem volt annyira drámai a külsőség, de amikor énekelt, a hideg futkosott a hátamon. Kicsit úgy éreztem, rá is játszik erre a szerepre, de amikor aztán eljött a perc a Holy Diver előadására, azt hittem visszacsöppentem az időben. Nemcsak úgy nézett ki emberünk, mint Dio, de bizony a dalt is úgy énekelte. Döbbenet volt!!! A helyzet az, hogy már ekkorra megnyertek maguknak, de innentől bármit megtehettek volna. És meg is tettek. Olyan metal koncertet rittyentetek, ami már biztosan benne lesz az év végi listámban, méghozzá előkelő helyen. A csapatban egyébként már csak két alapí­tó tag van, az immént emlí­tett énekes és Yves Champion basszusgitáros, akik mellett a tökéletes egységet alkotó fiatal gitárosok biztosí­tják, illetve biztosí­tották a koncerten is, a kegyetlen riffeket (J.C. Jesse és Franck Milleliri). A hivatalos program végén sokáig kellették magukat, hogy visszajöjjenek-e, aminek az oka nagyon profán volt: fesztiválturnén voltak és ez a műsor bőven kitette az azokon elvárt időt, ráadásul a dobosuk kisegí­tő dobos volt, aki csak ennyi nótát tudott. De sebaj, feltalálták magukat és a szí­npadról leszólva keresték azt az énekest, aki ezen a napon már elénekelte a Holy Divert. Mókos Tamás kissé meglepődve, de örömmel ment fel a világot jelentő deszkákra, azt azonban a mai napig nem tudom, honnan tudták, hogy ez a dal már elhangzott előttük, amikor azidőtájt Ők még bőven a tranzitban várták hangszereik érkezését a gumiszőnyeg mellett. Mindegy, a lényeg, hogy jött ismét a Holy Diver, amit a két énekes egymást váltva adott elő, olyan hangulatot teremtve ezzel a Crazy Mama falai közé, amit ritkán látni és hallani. Nem tudom, hogy Nightmare rajongó lettem-e, de az biztos, bármikor jönnek, én ott leszek és erre bí­ztatok mindenkit, aki most otthon maradt. Szakáts Tibor Fotók: Gégény András (Maiden Fan)