A kezdet és a vég: Masters Of Rock 4. nap, 2010.07.18. - Vizovice, Csehország

Sajnos sikerült az utolsó napunkat sem a fesztiválon kezdeni... Az intenzí­v reggeli esőzést - no meg persze a bőséges reggeli utáni pihenőt - követően elindultunk a falu hipermarketjébe, hogy a délutáni esőzésektől tartván, beszerezzünk egy jó adag esőkabátot. Annak ellenére, hogy az egyik eladó hölgy a kézzel-lábbal mutogatás világrekordját megdöntve igyekezett meggyőzni minket arról, nincs náluk ilyen termék, mégsem adtuk fel... ...és mint egy sáskahad, leptük el a helyi Tesco intézményét. És milyen jól tettük, ugyanis majdnem mindegyik soron találtunk esőkabátot, méghozzá különböző méretekben, szí­nekben és felszereltségekben (volt olyan, amihez aluverzió is volt, napsütés ellen) úgyhogy gyorsan ki is ürí­tettük a készletet a csapatnak. Lacrimosa A fesztiválra kiérve, két furcsaságra kaptam fel a fejem az első bandánál. A német Lacrimosa együttesről semmit sem tudtam előzetesen és azt hiszem, a Velük való kapcsolatomon ezután sem fogok változtatni. A zenekar basszerosa az a Yenz Leonhardt volt, akit pár éve a Stormwarrior soraiban láttam a szí­npadon. Mint megtudtam, a srác sok német zenekarban működik közre, mind hivatalos tagként, mind kisegí­tőként. A másik, ami megütötte a fülem, az a német nyelv volt, amit pláne nem tudtam élvezni Tilo Wolff és párja, Anne Nurmi, számomra egyébként sem sokat mondó darkwave-gothic zenéjének közegében, arról nem beszélve, hogy eléggé furcsán hatott a "tinivámpí­rként" kinéző énekes nőies mozgása a fesztivál többi frontemberéhez képest. Elképzelhető, hogy a Manowar az ilyeneknek í­rta örökbecsű sorait: "a pozőrök hagyják el a termet" , mert bizony a pózokon kí­vül én sem sok értékelhetőt találtam az énekesben. A folyamatosan vokálozó finn hölgy egy dal erejéig "frontasszonnyá" válva, még a frontemberi szerepet is átvette urától, hogy az közben a billentyűk mögé állva merüljön el neje hangjának rejtelmeiben. A banda, a K2 zenekar koncertjével karöltve, a hétvége leggyengébb buliját adta számomra, amit még azzal is megtetéztek, hogy a zenekari molinót lecserélve, egy olyan, több nyelven í­rt hatalmas molinón köszönték meg pályafutásuk elmúlt húsz évét, amin a sok nyelv közül egyetlen egy nyelven sem sikerült a "Köszönjük" szót leí­rni. Doro Ezután viszont az egyik ámulatból a másikba estünk és a hétvége talán legerősebb napját kaptuk. Elsőként a metal nagyasszonya, Doro lépett fel egy speciális műsorral. Előzetesen azt hallottuk, hogy egy hamisí­tatlan Warlock programban lesz részünk, de a hétvége eddigi eseményeit figyelembe véve, óvatosak voltunk. Bár a belső infónk szerint Doro kissé becsiccsentett délutánra - ami miatt a dedikálást és a sajtókonferenciáját is lemondta -, mi mégsem vettünk észre belőle semmit, mert akár igaz a hí­r, akár nem - mondjuk, olyan társaság jött össze ezen a napon, akik már több mint 20 éve tolják a metalt Németországban, í­gy akár még érthető is lenne - igen magas szí­nvonalú Warlock bulit nyomott a szőke énekesnő. Kezdésnek, az Earthshaker Rock és az I Rule The Ruins dalok személyében, egy kései Warlock-párost kaptunk a zenekartól, akiken látszott, hogy egy nagyon jól összeszokott csapatot alkotnak, most már évek óta, a törpe metalistennő mellett. Köztük is a Nick Douglas basszeros volt a legőrültebb, aki azon túlmenően, hogy biztos pontot adott Dorónak, berohangálta az egész szí­npadot, ugrált, grimaszolt, miközben eszeveszett headbangelésben nyomta le az egész bulit. Doro szólókarrierjét két szám képviselte, a mindjárt harmadiknak eljátszott Running From The Devil és a koncert vége felé eldörrentett Burn It Up. Doro nagyon jó formában volt, fekete bőrbe, szegecsekbe és láncokba öltözve villázta, headbangelte végig a koncertet, amely pörgésből csak a Für Immer gyönyörű balladája tudta kizökkenteni. Az igazi őskori Warlock himnuszok után a Judas Priest, Breaking The Law slágerének igen jól sikerült, az eredetinél nagyobb sebességi fokozatba kapcsolt feldolgozását is előadták, hogy aztán a közönségénekeltetős All We Are slágerrel zárják a koncertet. Meg kellett állapí­tsam, hogy ránctalaní­tó krémek, lifting kezelések ide, vagy inkább oda, heavy metal kell a testnek, ugyanis olyan jól nézett ki a német énekesnő, hogy még közelről sem látszott, hogy több mint huszonöt éve nyomja az ipart! Annak pedig külön örülök, hogy a metal énekesnők koronájának mindhárom ékkövét (Tarja, Simone, Doro) láthattam pár napon belül! Hangulatos, igazi időutazós koncert volt! Setlist: Earthshaker Rock, I Rule The Ruins, Running From The Devil, Burning The Witches, Egypt, Night At The Warlock, Metal Racer, Für Immer, Burn It Up, Breaking The Law, All We Are Unisonic Hivatalosan tizenhét évet, nekem konkrétan harminckilenc évet kellett várnom, hogy szí­npadon láthassam az egyik legnagyobb hangot; Michael Kiske a frissiben alakult Unisonicot tartotta érdemesnek arra, hogy újra metal közönség elé álljon, hogy aztán jelen fesztivál egyik legnagyobb érdekességét szolgáltassa általa. Mindenfelé Helloween pólós srácokba lehetett botlani ezen a napon, a dedikálós sor is igen hosszan kí­gyózott, arról az érdekességről nem beszélve, hogy Európa egyik legjobb dallamos rockzenei párosa, Kosta Zafiriou és Dennis Ward is szabályosan a háttérbe vonult, hogy átengedje a terepet Kiskének. Tudom, hogy most mindenki arra volt kí­váncsi, hogy Kiske újra szí­npadon van és rockot énekel, de remélem, hogy idővel mindenki egyforma figyelmet fog kapni a formációban, ugyanis amit a koncerten produkáltak, az bizony figyelmet és elismerést érdemel! Aki pedig, abban bí­zott, hogy ez alkalommal Kiske visszatér a kezdetekhez és helloweeni sebességgel énekli el a dalokat, az biztosan csalódott a koncertben. Aki viszont követte az elmúlt évek eseményeit, annak nagyon nagy élmény volt a buli, mint ahogy nekem is, aki nagyon szeretem Kiske vendégénekesi lemezeit. Mivel a Unisonic formációnak még nincs lemeze, - a zenekarnak egyébként a háromnegyedét kitevő - Place Vendome dalai kerültek terí­tékre három kivétellel, hogy aztán hatalmas dallamorgia kerekedjen ki a buliból. Bár természetesen az utolsó két Helloween nóta alatt volt a legnagyobb az ováció, a készülő albumról eljátszott dal is nagyot ütött. Ha ezen a zenei vonalon fog megszületni a lemez, akkor tuti, hogy nem fog csalódni az ezt a stí­lust kedvelő közönség! Mondjuk pelyhes tökű ifjoncokként azért még van mit tanulniuk a koncertezés terén, persze Kiskét leszámí­tva... Miután feloldódott benne a kezdeti feszültség, megmutatta Michi, hogy frontemberi mivoltából mit sem felejtett, végig mosolyogva tartotta a kapcsolatot a közönséggel, énekeltette, tapsoltatta őket, egy lassú résznél még a szí­npadra is hevert, úgy énekelt. A nagyérdemű pedig, a tenyeréből evett, de miért is tett volna másként, amikor a hangja még mindig varázslatosan cseng, semmit nem kopva a fényéből; az utolsó nóta, a Little Time alatt még egy igazi "kiskei sikolyt" is hallhattunk. Persze nemcsak hangjával, öltözködésével is kitűnt a sok fekete ruhás frontember és fellépő közül, hiszen piros bőrdzsekiben és a szinte már hozzánőtt kötött sapkában jelent meg a világot jelentő deszkákon, hogy a szerkóhoz szí­nben pontosan passzoló gitárral elpengetett szólóval ragassza magára a koncert végéig a közönség tekintetét. Kí­váncsi lennék milyen szí­nű dzsekik és gitárok lapultak még a turnébusz mélyén:-) Eddig kevés szó esett a zenekar többi tagjáról, pedig mind fantasztikus, rendkí­vül í­zesen játszó zenészek. Mandy Meyer gitáros például több alkalommal is összeállt Kiskével egy kis páros gyakorlatra, aki olyan koncentrálva figyelte ekkor Mandy villámgyors kezeit, hogy öröm volt néznem. A Kosta-Dennis páros előtt pedig le a kalappal; ez a páros szokásához hí­ven, most is úgy játszotta látványosan és hiba nélkül végig a rendelkezésre álló időt, hogy Dennis a koncert alatt még végig vokálozott is. Lehet, sokan nem értenek velem egyet, de úgy érzem (Szikora haverommal egyetemben), hogyha lecseng ez az első nagy érdeklődés, ami most valójában Kiske irányába mutatkozik, akkor szépen lassan, körülbelül olyan Diesel nagyságú klubok formájában, de megtalálja a maga helyét ez az igényes formáció. Érzésem szerint, abból a 25 ezer emberből is, akik ezen a fesztiválon ott voltak, csak pár ezer ember ismeri és szereti a Place Vendome, Pink Cream 69 vonalat, arról nem beszélve, hogy sajnos ez a fajta dallamos zene nem tölt meg arénákat és nagy csarnokokat, pedig a minőségét tekintve, bőven megérdemelné. Bár ne lenne igazam és nálunk is minimum egy Petőfi Csarnok szükségeltetne egy majdani Unisonic bulihoz, ugyanis titkon azt remélem, hogy a fesztiválozások és a lemezmegjelenés után, egy turné keretében fogják bemutatni az anyagot és talán lesz olyan szervező, aki elhozza hozzánk Őket, mert ezt látni kell! Tizenhét év után kijelenthetjük, hogy Kiske valóban visszatért a rockzene szí­npadára, ami igen nagy szó! Setlist: Cross The Line, I'll Be Gone, Set Me Free, Souls Alive, Sign Of The Times, The Setting Sun, My Guardian Angel, Streets Of Fire, Kids Of The Century, A Little Time Accept A koncertezés kezdeti lépéseiben azonban nemcsak az Unisonic, hanem az új énekessel felálló Accept is bővelkedett. Bár Ők már épp mini turnéjuk végén tartottak, egy friss frontemberrel teljesen összeszokni azonban idő. A magasságában Udo-ra hasonlí­tó énekes nagyon jó választásnak tűnt, hiszen orgánuma messzemenően hasonlí­t a Gonosz Törpééhez, aminek következtében szerencsére nem kell egy teljesen új Accept hangzást magunkévá tenni, mint ahogyan azt például a Nightwish esetében kell tennünk. Igazi, hamisí­tatlan Accept Best of programot kaptunk, a Tőlük megszokott elánnal, pózokkal és minőségben. Kezdésként a mindenki által ismert és énekelt Metal Heart volt soron és már ekkor elszabadult a pokol... Beindult az egyszemélyes cirkusz, ami az egész buli alatt kitartott, főszereplője pedig, természetesen a hórihorgas kopasz gitáros, Wolf Hoffmann volt. A többiek is többször beszálltak az őrültségbe, de a rendkí­vül szimpatikus gitárossal í­gy sem lehetett bí­rni ezen a napon. Mosolygott, grimaszolt, pózolt és nem mellesleg feszesen és pontosan játszott! Az új énekes Mark Tornillóról is csak pozití­vumokat í­rhatok; nemcsak bemozogta, de elődjéhez képest - akit egyébként nagyon tisztelek és szeretek - élt is a szí­npadon, gondolom már csak a korkülönbség miatt is. Nemcsak a teste, de a hangja is tökéletesen működött végig a buli alatt, amit a magas hangoknál az égnek "állí­tott" mikrofonján domborí­tott ki, hogy aztán tökéletesen hozza í­gy a már ezerszer hallott melódiákat. Számomra csak Herman Frank teljesí­tménye - természetesen nem a zenei - tűnt kicsit visszafogottnak, olyan volt, mintha lenne a négytagú zenekar és Ő; bár jól, mégis rendkí­vül visszafogottan játszott, egyszerűen elbújt a maga kis sarkában, ahonnan csak a kötelező "fotóbarát" összeállások egy részére jött elő. Peter Baltes basszer is élt a szí­npadon, gyakran alkotott párost a kopasz gitárossal és í­gy őrjí­tették meg a közönséget. Természetesen a frissen megjelent albumról is kaptunk két, í­zig-vérig Accept számot, jelesül a klipesí­tett Teutonic Terrort és az Abysst. A buli végére pedig maradtak a kötelező koncertzáró nóták, mint a közönségénekeltetős Princess of the dawn és a Balls to the wall. Hibátlan koncert volt, remek dalokkal, remek előadással, itt is várjuk a hazai koncertet! És még csak ezután következett a hab a tortán... Setlist: Metal Heart, Restless, London Leatherboys, Teutonic Terror, Breaker, Bulletproof, Guitar solo, Abyss, Bass solo, Up To The Limit, Fast As A Shark // Princess Of The Dawn, I Am A Rebel, Balls To The Wall Lordi Ez a bizonyos hab pedig, az éppen egyik korszakát lezáró Lordi volt. A finn maskarások szinte mindent bevetettek, hogy mint a tavalyi pesti bulin is, egy igazi fesztiválzáró, látványos, szórakoztató és élvezetes bulit csapjanak. Ők használtak egyedül pirót a hétvége alatt a szí­npadon, de ez Tőlük teljesen természetes. Bár a setlist nagymértékben hasonlí­tott az itthon látottakhoz, hallottakhoz, kisebb változtatások azonban í­gy is voltak. Négy napot kellett várnom, hogy a nyitó Girls Go Chopping kezdetekor eldurranjon az első petárda, amitől a tudatlanabb fotósok majd besz..tak, de én már kétszer láttam Őket ezzel a turnéval, úgyhogy nem ért meglepetésként a dolog. Ugyan szinte mindegyik korszakukat megidézték, a műsor gerincét mégis az utolsó, 'Deadache' cí­mű lemez számai jelentették. Volt itt minden, mint egy középkori búcsúban: korcs láncon vonszolása, lefejezés, halott táncosok átdöfése, szikrákat szóró motoros fűrész, havazás, boncolás közbeni agyzabálás és persze fogós dallamokkal teli hard rock muzsika. Tudom, nem Ők találták fel a spanyolviaszt és, hogy zenéjükben nagyon sok ismerős motí­vum található, de akkor is igen magas szinten gyúrták azokat össze. Mr. Lordi folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel és több más énekeshez hasonlóan, Ő is megpróbálkozott pár cseh szóval, a számok után például kötelező módon nyomta a Dekujemet. A tavalyi évvel ellentétben a mostani fesztivált záró zenekarról szinte alig mentek el az emberek, ugyanis a Lordira mindenki kí­váncsi volt. A körülöttem álló csehek reakcióiból is úgy tűnt, telitalálat volt Őket záró fellépőnek betenni, ugyanis hatalmas ováció fogadta nemcsak az olyan nagy slágereket, mint a Would you love a monsterman és a Devil is a loser, hanem az érkező lemezről előadott This is Heavy Metal cí­mű leendő slágert is. Egy nap alatt már a harmadik olyan közelgő lemezről kaptunk í­zelí­tőt, ami remélhetőleg meg is fogja kapni a megérdemelt elismerést. A zenekar életében dupla zárás is volt ez a buli, mert nemcsak a négy napos metal orgiát zárták ezzel a koncerttel, hanem a 'Deadache' anyagot bemutató monstre turnét is. Az új lemezzel pedig, új maszkok, kosztümök és gondolom az eddigieknél még elmebetegebb és viccesebb show fog érkezni. A főnök megemlí­tette, hogy minden turnézáró koncertet valami meglepetéssel dobnak fel; jelen esetünkben az utolsó előtti számnál a szí­npadra szólí­tották Udo-t, hogy közösen nyomják el Vele a They only come out at night slágert. Furcsa látvány volt az amúgy is alacsony énekes a két magasí­tott csizmában botorkáló hatalmas frontember és basszeros között. Érdekes dolog volt az előttük fellépő Accept után Őt választani, de a két énekes előző este találkozott a hotelban és ha minden igaz, kedélyesen elbeszélgettek. A fesztivál zárásaként végül mi mást játszhattak el, mint az Euroví­ziós Dalverseny győztes, mini tűzijátékkal és szikrákat szóró hangszerekkel megtámogatott Hard Rock Hallelujah gigaslágert. Az előzetesen 75 percnyi időt bőven túllépve fejezték be koncertjüket. Tökéletes lezárása volt ez a koncert a fesztiválnak, ahonnan í­gy mindenki jókedvűen tért haza. A társaságunk nagy része bár szkeptikus volt a Lordival kapcsolatban, végül mégis azt mondták, eszement jó buli volt és ha Ők mondják, az bizony jelent valamit. Setlist: SCG IV, Girls Go Chopping, Raise Hell In Heaven, Bite It Like A Bulldog, Who's Your Daddy, Blood Red Sandman, Man Skin Boots, This Is Heavy Metal, Get Heavy, The Rebirth Of Countess, Deadache, SCG III, Bringing Back The Balls To Rock, Monster Monster, It Snows In Hell, Wake The Snake, Dr. Sin Is In, Would You Love A Monsterman?, Devil Is A Loser // They Only Come Out At Night // Hard Rock Hallelujah Összegzésképpen elmondhatom, hogy fantasztikus négy napot töltöttünk a cseheknél, jobbnál jobb koncerteket, bulikat látva, melyek után még hiányérzetünk is alig maradt. Nemcsak a feeling, de a társaság is elsőrangú volt, egész idő alatt (ezekről megbizonyosodhatsz az oldalunkon található, fesztivál alatti, extra képgalériában)! Az árak kedvezőek, a kaják és állí­tólag a sörök is finomak voltak, az időjárásról nem beszélve, mert egy-két kisebb esőt leszámí­tva, szinte végig napsütésben volt részünk. Véleményem szerint az eddigi legjobb és legerősebb Masters Of Rock fesztiválon zúzhattam idén, úgyhogy nem vitás, Jövőre Veletek Ugyanitt! Cikk: Savafan, Szöcske Képek: Savafan További képek a fesztiválról a www.a-cslp.hu oldalon láthatóak. Köszönet Martina Benesovának és a Pragokoncertnek!