Ég veled Scorpions!!!: Ratt, Scorpions - Bridgestone Arena, Nashville, TN.

Pár hónapja kaptam az egyik szerkesztőségi tagtól egy figyelemfelkeltő e-mailt, hogy a közelemben fog fellépni a Ratt és a Scorpions. Nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha ösztökélve lennék kicsit arra, hogy elmenjek a bulira...:-). Az igazság az, hogy nem is kellett nagyon ösztökélni, csak leginkább úgy szerettem volna megnézni a német urakat, hogy a Cinderella az előzenekar, ez azonban az istennek sem akart összejönni. Mivel azóta szerencsére fordult a kocka... ... - hiszen boldog jegytulajdonosa vagyok egy leendő hamupipőke koncertnek - a figyelmem is gyorsan visszaterelődött a Ratt-Scorpions bulira, pláne úgy, hogy szeretett zenekarjaim ráadásul két igen jól sikerült új lemezzel ajándékoztak meg. Tekintettel arra, hogy Nashville az a város, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni, úgy intéztem a dolgaimat, hogy jóval hamarabb érkezzek a "music citybe"; bár még alig múlt dél, már áradt kifelé az élőzene a fő utca kocsmáiból és mivel hétvége volt, a turista áradat is hömpölygött az utcákon. A Hard Rock Caféban elköltött ebéd után - biztos, ami biztos alapon - lecsekkoltam a leendő Cinderella koncert helyszí­nét is; egy meleg hangú üdvözlet, majd a szeptemberi viszontlátás örömében ellőtt búcsúzást követően egy gyors pát intettem az impozáns Wildhorse Saloonnak és a Bridgestone Arena felé vettem az irányt. Mikor odaértem, nem kis meglepetést okozott, hogy a hatalmas aréna le lett felezve, amiben még í­gy is csak lézengtek az emberek. Fel is sétált a szí­npadra egy road, hogy lazán bejelentse, várnak még egy fél órát a kezdéssel. Ratt Hjaaa kérem, akkor irány a büfé és a szokásos chilis hot dog! Halál pontosan, ahogy letelt a fél óra, besétált a Ratt a szí­npadra és minden cécó nélkül belecsapott a You're In Love óriási nótájába; a kezdés pompás volt, de a hangzás sajnos pocsék! Többször volt szerencsém a bandához az elmúlt években, de a hangzás mindig borzalom volt, ami sajnos itt sem változott. A szí­npadra nézve azonban úgy tűnt, a banda tagjai ebből semmit sem érzékelnek, mert igen tetszetős vehemenciával ugrottak neki a Lay It Downnak. Bár a hangzás jobb lett egy leheletnyivel, a Ratt jól ismert gitárhangzásának í­gy sem volt semmi nyoma, ellenben a bőgőével, ami bődületesen hangosan szólt. Mivel nagyon kedvelem ezt a két nótát és jóformán semmit sem lehetett élvezni belőlük, kezdtem igen pipa lenni. A pokol bugyrát azonban végül a harmadik szám hozta el a Ratt rajongóknak; sikerült a Lack Of Communicationt olyan zajmasszává varázsolni, amire emlékeim szerint soha életemben nem volt példa rock koncerten. Na, de itt be is telt a pohár, ugyanis nem vagyok hajlandó eltűrni az ilyet, pont az egyik kedvenc bandámtól! Épp elindultam kifelé, amikor két kisebb csoda történt, hogy végül mégis a helyemen maradjak: először is, bekonferáltak egy olyan nótát, ami nem sűrűn fordult meg az együttes repertoárján eddig, a másik pedig, hogy a hangzás - ami persze még í­gy is fényévnyire volt az igényemtől - meglehetősen elfogadható kategóriába került, erősen meglepve ezzel engem. Nagy Ratt rajongónak tartom magam, de bevallom, erre a nótára még nekem is össze kellett szednem magam, mert alig emlékeztem rá a múltból. Jó érzés volt egy olyan rendkí­vüli csemegét, mint a You Think You're Tough dalt, élőben hallani. Amikor pedig a következő áldás is jött a Little Too Much személyében az új lemezről és a megszólalás is kezdett végre a normálishoz közeledni, teljesen leengedtek a rajongók, mivel nem sokan ismerték ezt az amúgy remek nótát. Na de, hogy valami pozití­vat is í­rjak, Stephen hangja nem sokat változott, számomra ugyanolyan érdekesen nyafisan adta elő mind az új, mind pedig a régi slágereket. Bár a szí­npadi mozgása eléggé visszafogott volt a közelmúltban történt sérvműtétje miatt, a banda fiatalja, Robbie - aki igazán nem panaszkodhatott a hangzásra, hiszen teljesen az Ő hangszere uralta a koncert első felét - helyette is mozgott éppen eleget. Üdí­tő látvány volt még egy olyan másik, a névjegyét a Quiet Riotban letett, parádés nevet is látni a banda soraiban, aki szerintem tökéletesen passzol a bandához, jobban, mint Corabi. Carlos Cavazo a vokálokból és a szólókból is rendesen kivette a részét, már amikor hallottam belőle valamit. A rossz hangzás által okozott mély mocsárba azonban nemcsak Ő, hanem a sűrű gitárcserék ellenére Warren, sőt a banda dobosa is rendesen elveszett. Az ember Ratt rajongó fia, azért még í­gy is tudott élvezkedni az olyan nótákon, mint a Lovin' You's A Dirty Job, vagy a Best Of Me az új lemezről, ami igaz már elég későn, de normális hangzással szólalt meg. A "normális" hangzásról a kedves olvasó is meggyőződhet, mégpedig egy video formájában, amit a helyszí­nen készí­tettem. A koncert utolsó részében még egy újdonság, az Eat Me Up Alive jött, majd a Round And Round zárta a koncertet, ami végre egy kis hangulatot is varázsolt a csarnokba. A buli után a backstage-be sietvén azon gondolkoztam, hogy egy ilyen jó kaliberű együttesnek miért kell előzenekari státuszban égetnie magát, mikor nem olyan rég előrukkoltak egy igen kitűnő lemezzel, ráadásul a hairmetal korszakban betonba ágyazott, mára ugyan egy kicsit kopott, de jól hangzó névvel bí­rnak. Remélem, hogy megérem még, hogy főzenekari státuszban és bika hangzással láthatom majd egyik kedvenc együttesemet! Mivel a jó szerencsém egy Scorpions stage passt rakott a nyakamba, az öltöző környékén próbáltam kiaknázni előnyeit, sajnos nem sok sikerrel. Hiába sertepertéltek körülöttem végig a zenészek, esélyem sem volt egy fotóra, vagy egy dedikálásra. Éppen ballagtam el szomorúan a környékről, mikor a Ratt együttes legfiatalabb tagja, Robbie Crane tűnt fel szemben, hogy aztán egy sas gyorsaságával csapjak le Rá. Baromi jó fej volt, aki miután megtudta, hogy honnan származom és a Wigwam szórakozóhely jó tulajdonságait is kiveséztük az odaadó tüzes magyar lányok szempontjából, beinvitált a Ratt öltözőjébe. Még most is nehezen hiszem el azt a fél órát, amit együtt tölthettem a zenészekkel...! Nem is húzom rétestésztára a dolgot, csak egyetlen egy mondatot mondok: a zenészek állatian jó fejek, akik még mindig hatalmas arcok, egytől-egyig! Örök emlék marad!!! Olyan jól éreztem magam Velük, hogy még a Scorpions nyitányáról is sikeresen lemaradtam... Scorpions Mire előrekeveredtem, már javában túrtak a zenészek a Bad Boys Running Wild ritmusaira. Amit azonban még egy zene ellen beoltott ember is azonnal észrevett volna, az a szuperszonikus különbség volt a hangzásban; hihetetlen tisztán, minden hangszert tökéletesen hallva dörrent meg a banda. A zenekar felé egyébként hatalmas restanciával rendelkezem, hiszen utoljára a hőskorban láttam Őket az MTK-pályán, amire ráadásul már csak foszlányokban emlékszem. Mivel ez egy búcsú turné volt, nem is késlekedhettem tovább, hogy megnézzem Őket, nehogy "nélkülem" menjenek nyugdí­jba az öregek. A szí­npadra nézve igen impozáns kivetí­tő erdő fogadott, ami a több részre bontott elhelyezésével, a KISS szí­npadképére emlékeztetett. Egy hosszabb kifutó is volt, amit a show ideje alatt bizony előszeretettel használtak a zenészek. A Zoo katonásan zakatoló ritmusaira már én is elkaptam a fonalat, ami nem volt nehéz, mert elementárisan jól tolta a banda ezt a régi slágert és az amúgy is briliáns hangzás még jobb lett, mint addig. Mire szétlökte volna a zene ritmusára az adrenalin az agyamat, belefutottunk egy majd fél órás lassú blokkba, amit bár imádtam, túl korainak tartottam és mondjuk a Coast To Coast helyett is elviseltem volna valami mást. A blokk közepén a Send Me An Angelt, Ronnie-nak ajánlották, hogy Ők se maradjanak ki a HANG méltatásából. Ha már szóba került a HANG, akkor szeretném rögtön megjegyezni, hogy - igaz, nem olyan szőrös tökűen, de - itt is volt egy nagy HANG számomra; Klaus igazán kitett magáért, ami őszinte csodálattá fokozódott nálam a buli végére. Nem volt megingás, csak a jól megszokott igen magas szí­nvonal, hibátlan teljesí­tmény és az előbb emlí­tett nótában is csodálatosan énekelt. Egyébként hallotta már valaki hamisan énekelni ezt az embert? A lassú blokk után - melyben fenomenális munkát végzett a két gityós az akusztikus gitárokon - jöttek a szokásos tempós és energikus csí­pések, mint a Raised On Rock is az új lemezről, hogy az addig leült közönség - beleértve engem is - felelevenedjen. Hajgumi ki, léggitár elő és már nyomultam is ezerrel, mire a mellettem ülő átlag amcsi lány a maga százhúsz kilójával is beindult, én meg rögtön négy székkel arrébb találtam magam. No de nem a füredi Anna-bálon voltunk, hanem rock koncerten...! Mire a lány segí­tőkész barátai összeszedtek a földről, már javában ment az igen jól sikerült Tease Me Please Me nóta, ami élőben sokkal energikusabb és ütősebb volt, mint ahogy azt megszoktam a lemezről. Az igazi pörgést és őrületet azonban a Dynamite klasszikusa hozta meg, amitől én is huszonnyolc éve már, hogy "megőrülök". Itt azért, a számomra kicsit visszafogottabbnak tűnő zenészek (hiába, Ők sem húsz évesek már) is visszahozták egy pillanatra az MTK-pályán hagyott lendületet; futottak, ugráltak és legnagyobb örömömre egy ki....tt jóí­zűt túrtak. Ezek után a nem kicsit exhibicionista James agyoneffektezett, feleslegesen hosszú dobszólója jött, amit a levegőben hajtott végre, ugyanis amolyan "Eric Singeresen", Őt is felhúzták a magasba. A szóló egyébként egy videokliphez volt igazí­tva, ami meg kell hagyni ötletes volt, nekem azonban még í­gy sem jött be. Mondjuk, az azért ütős mozzanat volt, amikor a dobszóló végére érve, Kottak háttal a közönségnek levette a pólóját, hogy mindenki lássa, ugyanaz az R&R forever felirat van a testére tetoválva, mint felette a pólóján is volt. Kár, hogy a dobszólójáról ugyanezt már nem í­rhatom le. A mindenki által jól ismert Blackout alatt Schenker a lemezborí­tón is látható kötéssel a fején rohangált, amit valószí­nűleg Ő élvezett a legjobban, ugyanis végignevette az egész nótát. A dobszólóhoz képest egyébként egy valamivel emészthetőbb és rövidebb gitárszólót nyomott, hogy utána eljöjjön a show utolsó száma, a Big City Nights, amiben - ugyan először és utoljára ezen az estén, de - voltak csalfa hangok itt-ott. Miközben a kivetí­tőn Nashville képei jelentek meg - ami melegséggel töltött el minden rajongót, akibe szorult egy kis lokálpatriotizmus -, a nóta könnyű és énekelhető refrénje egy kis közös éneklést váltott ki az addig nem túl lelkes publikumból, akik elég későn ugyan, de magukra találtak. Sajnos pont ekkor, mikor végre tetőfokára hágott a hangulat, lezárult a koncert fő része, mire az addig sem túl népes rajongótábor még jobban megfogyatkozott. Így - kis túlzással - már klubhangulatban hallgathattuk végig a ráadásblokkot indí­tó, Klaus zseniális fütyörészésével megspékelt lerágott csontot, a Wind Of Change opuszt. A nem túl ideális ráadás szám, a No One Like You után jött a Hurricane, ami igazán ütős befejezése volt ennek a remek bulinak. Annak ellenére, hogy csak a kemény mag maradt a koncert végére az arénában, a banda vérprofi zenészei bazi jó kedvvel és őrülten jól nyomták az utolsó számokat, hogy a rajongók egy fantasztikus zárást követően, tutira szép emlékekkel menjenek haza. A meghajlás után volt még egy kis bratyizás, aminek következtében a "dühöngő" talán összes nézője dobverővel, vagy pengetővel ment haza. Szimpatikus gesztus volt! Összefoglalásképpen elmondhatom, hogy a koncert kapcsán csak két dologba tudok belekötni: az egyik a gyér és igen enervált publikum, a másik pedig, a setlist. Ha igaz, akkor ugye ez volt a Scorpions búcsú turnéja, aminek függvényében szerintem kicsit jobban átkarolhatták volna dicső múltjukat. A zenészekre egyébként egy árva rossz szavam sem lehet, mert parádés munkát tettek le a pódiumra, az pedig, ahogy Klaus énekelt, maga volt a csoda. Szóval, ez egy fantasztikus este volt számomra, melyen örökre elbúcsúzott tőlem egy legendás banda. Mivel az idő kerekét nem lehet sajnos megállí­tani, egyre több nagy öreg kezd kikopni, ami miatt, azt hiszem, egyre több legenda búcsújára számí­thatunk a közeljövőben... Ha azonban Ők is ilyen produkciót és minőséget fognak letenni akkor az asztalra, talán én is könnyebb szí­vvel fogom elengedni Őket. Mivel talán Európának és Magyarországnak is lesz esélye elbúcsúzni a zenekartól, megragadnám az alkalmat, hogy minden rockert arra buzdí­tsak, ne hagyja ki ezt a lehetőséget! Ég veled Scorpions!!! Redneck IMI, Szöcske Fotók és videók: Redneck IMI