Transatlantic, 2010. május 9., Stuttgart, LKA Longhorn (Olvasói beszámoló)

2010. május 9-én éjféltájban, mikor kitámolyogtam a stuttgarti LKA Longhorn koncertterméből és valószí­nűleg rendkí­vül bamba arccal próbáltam szemkontaktust keresni a másik "meglőtt" áldozattal, pearl69 barátommal, egy szakí­tás gondolatai jártak a fejemben. Azt gondoltam, hogy ezzel az estével elérkezett az ideje annak, hogy befejezzem a koncertek látogatását. Úgy véltem, hogy ezt az élményt már soha semmi nem múlhatja felül, és mivel e témakörben sok mindent láttam már életemben, a csúcson kell abbahagyni. Bár ez az elhatározás természetesen néhány óra múlva már csak a sokk felejtésre í­télt következményeképpen élt bennem, azt a véleményemet máig tartom, hogy nem tudom elképzelni, milyen zenei élmény tudná felülí­rni az ezen az estén látottakat, hallottakat... Sok mindent köszönhetek a Transatlanticnek. A Dream Theater iránti rajongásom egyik állomásaként találkoztam velük első, 2000-ben kiadott 'SMPT e' cí­mű albumuk kapcsán. Mivel akkoriban Mike Portnoynak épp csak, hogy nem állí­tottam oltárt, természetesen az elsők között voltam, akik megrendelték a szupergruppként aposztrofált csapat albumát. A dobok mesterén kí­vül egyedül a Marillion bőgősének, Pete Trewavasnak neve volt ismerős a lemezborí­tón felsoroltakból. Mivel a zene káprázatos volt, elkezdtem feltérképezni a másik két tag, a The Flower Kings alapí­tó zsenije, Roine Stolt és a Spock's Beard "agy" (meg persze hang és lélek, stb.) Neal Morse munkásságát is. Persze ebből az lett, hogy mindkét zenekarba beleszerettem, és nekiálltam gyűjteni munkáikat. A Transatlantic az első pillanattól kezdve igazi örömzene volt. Arról szólt, hogy négy ember, a világ különböző pontjairól egy-egy bő hétre összejött, és megalkotott két felejthetetlen korongot. A már emlí­tett első munka után egy évvel megjelent a 'Bridge Across Forever', mely, ha lehet, még egy hatalmas lapáttal rátett a bemutatkozó alkotás zsenialitására. Majd - ahogy az lenni szokott - a tagokkal sok minden történt; Portnoy továbbra is munkamániásként tobzódott, Stolt évente jelentetett meg albumokat (gyakran duplát) a The Flower Kings-el, Morse pedig hitbéli életére hivatkozva otthagyta a Spock's Beard csapatát. Talán ez volt a legnyomósabb oka annak, hogy a Transatlantic 8 évig nem működött. Tavaly viszont végre megtört a jég. Előálltak egy tökéletes albummal, a 'The Whirlwind'-el és turnéra indultak. No, itt volt az a pillanat, amikor azt mondtam, most vagy soha! Már januárban megvásároltam a jegyeket a hozzánk legközelebb eső állomásra és négy hónap várakozás után végre május 9-én este ott álltunk Laci barátommal, körülbelül 5 méterre Mike Portnoy oldalra fordí­tott "Tamája" előtt és remegve vártuk, hogy elkezdődjön a csoda. Valamivel negyed kilenc után felhangzott a 'The Whirlwind' bevezetője, és az emeleten elhelyezkedő öltözőből szépen leügetett a négy muzsikus, hogy belecsapjon abba a programba, melyhez foghatót még soha nem láttam-hallottam. 5 zenész, 6 szerzemény, közel 3 és fél óra játékidő. Már ezen száraz adatok közlése is sok mindent elmond az előadásról, de ezek persze csak számok. Onnantól kezdve, hogy a kezdő 80 perces, teljes egészében eljátszott 'The Whirlwind' első hangjai felhangzottak, egy függöny ereszkedett a szemeim elé, mely három és fél órán keresztül nem is gördült fel. Egyszerűen káprázatos volt. Négy progresszí­v rockzenei ikont láttam magam előtt, akiknek minden mozdulatából sütött a muzsika, a közönség és nem utolsó sorban egymás végtelen tisztelete és szeretete. Mike Portnoy sokat nőtt a szememben (pedig eddig sem volt - úgymond - kicsi). Azon kí­vül, hogy a tőle megszokott szí­nvonalon játszott, - kihasználva az oldalra fordí­tott dobszerkó által kí­nált lehetőségeket - folyamatosan kokettált az első sorban álló hölgyekkel, vigyorgott, grimaszolt, pózolt. Óriási élmény volt oldalról látni játékát. Miközben őrült ritmusokat hozott, - nem tudok rá jobb szót - amikor akadt egy szabad lába, táncolt. Lenyűgöző volt. Pete Trewavast magamban elneveztem gumilabdának. A kis ember pattogva, sokszor "headbang" kalandokba bocsátkozva adta a feltétet Portnoy alapjára. Jó volt látni, hogy a finom Marillion témák mellett, azért döngetni is képes hangszerét. Roine Stolt a kimért svéd úriember, gyönyörű hangszerével ismét hozta azt a földöntúlian lebegő gitárjátékot, mely által annyira különleges a The Flower Kings muzsikája (is). Amilyen összhangban játszott a ritmusszekció, annyira érezték egymást a billentyűs Neal Morse-szal. Az ének témákat felváltva hozták, sok-sok mosolygós összekacsintással és a Bridge Across Forever intrójaként egy szí­vet-lelket gyönyörködtető akusztikus-elektromos gitár "párbeszéddel" ajándékoztak meg minket. A négy nagyágyú mellett ötödik tagként ismét a szí­npadon láthattuk - a Laci barátom szerint új fizimiskájával messziről egy takarí­tónőre emlékeztető - Daniel Gildenlöw-t, a Pain Of Salvation atyját is, aki gitár és billentyűjátékával, valamint kiváló vokálozásával emelte az est amúgy is pompázatosan ragyogó fényét. No és a program. A már emlí­tett "bemelegí­tő" 80 perces gyönyörű és letaglózó <>The Whirlwind után levonult a zenekar, de csak azért, hogy megpróbáljuk azt az élményt megemészteni, amely már talán önmagában is elegendő lett volna egy estére. Szerencsére - mivel persze nem volt elég - néhány percnyi várakozás után visszatértek a nap hősei, hogy egy "kis" időutazásra invitáljanak minket. Az első album legelső, fél órás szerzeménye az All of the Above indí­totta el az újabb "megmérettetést", melyet a korong második nótája, a lí­rai We all need some light követett. A koncert második részét a kettes album egyik monumentális darabja a Duel with The Devil zárta. Ekkor már több mint két és fél órája volt szí­npadon a zenészek, akik a fáradt, de eufóriában leledző közönség "könyörgésére" visszatértek, hogy a 40 percnyi ráadásban a Bridge Across Forevert, majd zárásként a Stranger In Your Soul epikus őrületét vezessék elő. E tételben képesek voltak még egy nagy "csavarra". A középrészben, a Transatlantic koncertek - már DVD-n is látott - elhagyhatatlan show elemeként következett Morse és Portnoy játék közben elkövetett helycseréje a dobszerkó mögött. Az "állás nélkülivé" vált dobos ekkor kivette a basszusgitárt Trewavas kezéből, aki azonnal leemelt Gildenlöw gitárállványáról egy hangszert, melynek tulajdonosa gyorsan bevágódott Morse megüresedett helyére a billentyűk mögé, ...és mi mást tehettek, a főkolompos Portnoy énekével belecsaptak a Smoke On The Waterbe, melynek néhány "köre" után mindenki visszatalált az eredetileg számára kijelölt helyre, majd folytatták a Transatlantic koncertjének befejező darabját. Nem volt hibátlan az előadás, de ez sem a közönséget, sem a zenészeket nem érdekelte. Portnoy kezéből kiesett a dobverő, jót nevettek rajta. Morse-nak tönkrement a fejmikrofonja, sebaj! Egy intés, egy segí­tő behozott egy "állványost", kis összenevetés és minden ment tovább. Nem voltak drámák, csak önfeledt zenélés! Mi meg azokban a percekben, órákban a világ legszerencsésebbjeiként lehettünk részesei ennek a játéknak! Nem tudom életemben eddig hány koncertet láttam. Gyaní­tom, a több százzal nem mondok sokat. Azt viszont tudom, hogy ez az előadás volt az, ami számomra az esszenciáját jelenti a muzsikálásnak. Vesszőparipám, hogy manapság a zenében is sokan felejtik el, miért is hí­vják úgy, hogy játék. Azért, mert bár komoly tudás elsajátí­tása szükségeltetik hozzá, azért mégiscsak akkor jó, ha közben újra gyermeknek érzi magát az ember! ...és a "játékszerek": 1.rész The Whirlwind 2.rész All Of The Above Wee all need some light Duel with the devil Ráadás: Bridge Across Forever Stranger In Your Soul Brinner Zoltán "Brinyó" Fotók: pearl69