Killing Touch: One Of A Kind
írta Kotta | 2009.10.28.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Scarlet Records
Weblap: www.killingtouch.com
Stílus: europower
Származás: Olaszország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ahogy azt a Mindkey új lemezének ismertetőjében már kifejtettem, az olasz prog. power színtér igen erős, ha kissé belterjes is. Itt egy újabb banda, melyet Michele Luppi énekes hozott össze, miután a Vision Divine-ból távoznia kellett (oda ugyanis visszatért Fabio Lione - Labyrinth, Rhapsody Of Fire). Amúgy a héten megtört a jég: eddig a melodikus - progos zenéből az angolszász (amerikai/német/skandináv) vonal jobban bejött, mint a dél-európai, de most a Pathosray és a Killing Touch visszabillentette az egyensúlyt. Mindkét album nagyon élvezetes - pedig a stíluson belül különböző irányvonalat képviselnek. Ha már az Illusion Suite kapcsán megkülönböztettem a “hagyományos", speed-ben gyökerező europower-t (Helloween, Sonata, Strato, Rage, stb.) a stílus progosabb “új hullámától" (Vanden Plas, Seventh Wonder, Circus Maximus, Cloudscape, stb.), akkor most is haladjunk e klasszifikáció mentén. Ebben a koordináta rendszerben a Killing Touch jóval inkább tartozik az első kategóriába, azaz - “hazai" pályán maradva -a Vision Divine-nal (nem meglepő módon, persze) és a Place Vendome-mal (bár utóbbi csak erős jóindulattal nevezhető olasz zenekarnak) áll lelki rokonságban, mintsem mondjuk a DGM-mel, vagy a már említett Pathosray-jel. Progosnak is csak óvatosan nevezném, ami van benne az is leginkább annak köszönhető, hogy ez egy koncept-album, Stephen King Holtsáv c. könyve alapján készült. Azt kell mondjam, ez is pont olyan izgalmas mint az alapmű, habár jóval kiszámíthatóbb. De azt hiszem, most hogy kedvenceink (Starto, Sonata) gyengélkednek és/vagy cserbenhagyják ősrajongóikat, éppen egy kis megbízhatóság kell nekünk, nem igaz? Lássuk, mitől is nyerte el ez a lemez a megcsömörlött kritikus jóindulatát? Először is ott van maga Luppi. Hihetetlen jó énekes, a Kiske iskolából, már csak ő miatta sem szabad elsiklani a One Of A Kind felett. Aztán persze kellemes meglepetést okoz a relatíve ismeretlen zenészgárda is. Ahogy Dr. Viossy a hathúrost kezeli, ebben a zenei közegben (ami igényli a biztos hangszerkezelést) abszolút kompetens, egy rossz szó nem érheti a játékát. De a ritmusszekció is szépen teljesít. A Still Walking-ban pedig Luppi is bizonyítja, hogy nem csak gyerekszobája, de zongoratanára is volt. (Koncertezés szempontjából talán értelmesebb lett volna egy billentyűst beszerezni mintsem másodgitárost - utóbbira ugyanis ebben a stílusban semmi szükség, igazság szerint nem is gondoltam, hogy van, amíg össze nem állítottam a zenészlistát.) Már a kezdő akkordoknál érezzük, hogy itt nagy baj nem lehet. Hagyományos, szellős hangzást kapunk ugyanis, szó sincs lehangolt gitárokról, divatos thrash-es, groove-os riffelésről. A tradicionális, ámde lendületes gitárjáték, a kristálytisztán szárnyaló ének, a finom billentyűs-betétek, a fogós dallamok, és a jól kidolgozott vokálok azonnal abba az ismerős kategóriába helyezik a zenekart, ami a dallampárti europower rajongókat ugyanazzal a komfortérzettel tölti el, mint kisdedet az anyai öl. Mire a lemez véget ér, mi is gügye mosollyal az arcunkon szuszogunk, mint egy jóllakott csecsemő. Igen, végre, ez az, amire várunk, semmi több!
Legutóbbi hozzászólások